Olvasson bele a történetbe!

Körmöndy Tímea: Színtelen színek

Előhang

Meglehet, hogy ezt a mesét nem lenne szabad elmondanom. Mert éppen annyira titok, mint amennyire törékeny.
Az emberi fantázia teremtette Meseföld népe kétfelé szakadt, és az egykor csodás mesevilágban dúlnak a belháborúk. Fabulák, és Mesketék viaskodnak az életet jelentő csillagvirágmézért. A jóravaló mesenép lealjasodott, és bármilyen aljas gaztett elkövetésére képesek.
De nézzünk körül lelkünk legsötétebb bugyraiban! Vajon elítélhetjük őket? Te mire lennél képes, ha az életed lenne a tét?

I. FEJEZET – Mézet vagy életet!

Miranda királynő könnyektől elhomályosult szemmel bámulta lakosztályának betört üvegű ablakát. A megrepedt ablaküveggel együtt tört szilánkokra a népe, és az ő élete is. Talán egy órája történt, hogy elbukták a csatát, és az ellenség behatolt a palotába. Aki nem hajtott fejet előttük azt, kegyelmet nem ismerve lemészárolták. Lehetett az férfi, asszony, vagy gyermek. Odabotorkált az összetört ablakhoz, és megigazította a szél fújta függönyét, majd révetegen pillantott alá a mélybe. Annyira megrémült az eléje táruló látványtól, hogy nem tudott tovább uralkodni remegő lábain, és rongybábuként omlott le a padlóra. Elhatalmasodott felette a pánik, és zihálva kapkodott levegő után. A várfal tövében véresen, kicsavart végtagokkal hevertek halott katonái. Az elesettek között nyomorúságosan, sántikálva botorkáltak az élők, hogy könnyítsenek a még lélegzők szenvedésein. Miranda a legmagasabb toronyszobájába vonult vissza, és megkönnyebbülten észlelte, hogy nem hallatszik fel hozzá a sérültek kínnal teli segélykiáltásai. Királynői szíve erősen dobogott a mellkasában, és tudta beleőrül a tehetetlenségbe, és a gondolatba, hogy csak egy bukott uralkodó, aki nem képes népét megvédeni a háború szörnyűségeitől. Érezte, hogy a végzetes hibájáért a halálnál is nagyobb lesz a büntetése, mert végig kell néznie országának, a Mézes Birodalomnak a leigázását.

A Birodalom vesztét árulás okozta. Kopór az ellenséges darazsak fővezére mérgező szavaival rábírta a méhhadsereg egyik magas rangú tisztjét a hitszegésre. A renegát jóvoltából a méhek minden stratégiai lépését ismerte, és elenyésző vesztességgel nyerte meg a háborút. A ravasz fővezér a cselszövéshez mesteri érzékkel választotta ki a fegyelmezett méhek leggyengébb láncszemét: a Tábornokot, a méhkirálynő főtanácsosát. A darázsvezér kihasználta az öreg katonának az uralkodónője iránt érzett gyengéd érzelmeit, és elhitette vele, hogy képes Mirandát rávenni arra, hogy férjhez menjen hozzá. A reményteli nász ígéretére a Tábornok hátat fordított a hazájának, és a sereg minden lépéséről készségesen beszámolt Kopórnak. Az őrült szerelmest az érzelmei elbódították, és végig sem gondolta szörnyű tetteinek következményeit. A vén bolond csak arra tudott gondolni, hogy megmentse élete királynőjét. Nem sejtette a szerencsétlen, hogy végül az a nő oltja ki az életét, akiért feláldozta a népét, és a becsületét.
– Miért nem jöttem rá, hogy árulásra készül a Tábornok? Érthetetlen, hiszen az alattvalóimnak nem lehet titka előttem, születésem óta gondolatolvasó vagyok. Az elméjük nyitott könyvként tárul ki előttem… kivéve az álnok Tábornokét…az áruló gazfickóét! – merült a gondolataiba Miranda. Penge vékonyra szorította össze a száját, és kényszerítette magát, hogy elforduljon az ablaktól. Leült a kaptár uralkodói szobájának egyik halcsontból faragott székébe, és elővette a keblei közül a hónál is fehérebb keszkenőjét. Lassú, gépies mozdulatokkal lehajolt a tűhegyes fullánkjához, és közömbösen törölgette róla a hitszegő mocskos vérét. Észre sem vette, hogy meredten bámulja a lábai előtt fekvő tetemet. Mikor fényderült a Tábornok hazaárulására, habozás nélkül ledöfte fullánkjával.

A sötét önsajnálatából a szobaajtó kilincsének rángatása riasztotta fel.
– Királynőm! – kiáltotta az ajtó vidám hangon. – Szépséges királynőm eressz be, nyisd ki az ajtódat! Én kérek bebocsátást, Kopór fővezér!
A retteget nevet meghallva Miranda szemében megcsillant a félelem. Riadtan ledobta a kezéből a vértől mocskos keszkenőjét, majd az ajtóhoz tántorgott, és remegő kézzel elfordította a zárban a kulcsot. Kényszerítette magát, hogy felvegye büszke, királynői testtartását, és gőgösen, rezzenéstelen arccal várta, hogy a belépjen a nem várt kopogtató.
Kopór fővezér, aki a kulcs zörgését meghallva erőszakosan berontott a szobába.
– Milyen sápadt vagy királynőm! Csak nem betegedtél meg? – kérdezte. Az útjából a vállával durván félre lökte az uralkodót, aki a jóval erősebb testalkatú darázsvezér egyetlen legyintésétől neki csapódott a falnak. A királynő hősiesen tűrte a meg nem szokott durva bánásmódot, de arcának finom vonásai fájdalmas grimaszba rándultak.
– Hogy merészelted bezárni előttem az ajtód? Azonnal add ide a kulcsot! – szólította fel a fővezér, majd mérgesen zsebre rakta a felé nyújtott kulcsokat.
– Megnémultál? Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek, te gőgős némber? – indulatosan elindult a királynő felé, de közben valami puhában megbotlott, és elesett.
– A fene vigye el! – kezdett bele az átkozódásba. Káromkodva talpra állt, majd lepillantott a lába elé, először meglepődött, aztán háborodott kacaj tört ki belőle. – Ááá, a Tábornokunk az! – horkantott fel a vezér, mikor meglátta a padlón a tetemet. – A hiszékeny hős! Mert hős vagy kedves barátom, a büszke darazsak hőse! Bizony, bizony drága Tábornokom, a segítséged nélkül nem nyerjük meg a csatát! – hajolt meg színpadiasan a halott katona előtt a darázs. A nagy vidámodásban még a könnye is kicsordult a szeme sarkából.
– Te ölted meg, igaz szépséges királynő? Rájöttél, hogy ő a tégla? Ha…ha…ha…! Szegény bolond mindent feláldozott érted, még a kaptárt is elárulta miattad, és végül te oltottad ki az életét! Ha…ha…ha! – próbálta gúnyos megjegyzésével szóra bírni a védekezően hallgatásba burkolódzó Mirandát.
– Ez a hazaáruló megszegte a Mézes Birodalom védelmére tett esküjét, ezzel, engem a királynőjét, és a népét is elárulta! Vesznie kellett! – bukott ki a felháborodás a királynőből.
– Óóó! Milyen indulatos vagy ma Miranda drágám! Egy ilyen szép hölgyhöz nem illik a durcáskodás, a hisztéria elcsúfítja a bájos pofikádat. Ajjaj! A lélegzetem is eláll, ha rád nézzek, csodálatosan szép vagy ma királynőm! – sóhajtott fel. – Jót tesz neked a zaklatottság, kipirul az arcod tőle! – incselkedett vele tovább a fővezér. Kézfejével végig simított a királynő arcán, megfogta az állát, és egészen közel hajolt hozzá. A méhkirálynő undorodva vette tudomásul, hogy a darázs meg akarja csókolni. Az már csücsörítette a száját, de Miranda a tenyerét védekezően maga elé tartotta, és megpróbálta eltolni magától az erőszakos frátert. Kopór az egyértelmű elutasítás után kihúzta magát, és színlelt kedélyességgel tovább fecseget.
– Te nem is tudtad, hogy szerelmes beléd? De hát kit ne bolondítana meg egy ilyen kacér szempár, igaz? Szegény Tábornok, balga álmai miatt kellett pusztulnia! Ha…ha…ha! – évődött tovább Kopór. A tébolyult elmékre jellemzően hirtelen hangulatváltással hideg, érzelemmentes hangnemre váltott. – Azért jöttem el hozzád, hogy megállapodást kössünk. – Mondata végén durván ellökte magától a méhkirálynőt, aki neki esett a falnak. Miranda lekuporodott a földre, és karjával átkulcsolta felhúzott térdeit. A megállapodás szót hallva, mint a nyílt mezőn békésen legelő őzike, a veszélyt érezve felkapta a fejét.
– Mi jár a fejedben, Kopór? – suttogta alig hallhatóan. A darázs úgy tett, mint aki nem érti a kérdést. Először kinézett a királyi lakosztály makk alakú ablakán, majd komótosan elsétált, és leült abba a halcsontból faragott székbe, ahol nemrég Miranda tisztogatta véres fullánkját. Fejét lehajtva úgy tett, mint akit rettenetesen érdekel a padló mintázata.
– Hmm…hmm…- morogta a fővezér, és mellkasa előtt összekulcsolt ujjai felett rámosolygott Mirandára. Csak a szája nevetett, a szemei félelmet ébresztően ridegek maradtak. Az őrült pillantást szívéig érő tőrdöfésnek érezte a méhkirálynő. Ugyan alig tudta engedelmességre bírni a lábait, de felállt, és kihúzta magát, és maradék erejét összeszedve próbált uralkodói testtartást felvenni. Újra megkérdezte, de most már a szobát betöltő zengő, magabiztos hangon.
– Mi jár a fejedben? – húzta össze résnyire a szemeit.
– Egy alku. – szólt közömbösen a darázs. – Csak egy alkun gondolkozom, királynőm! –unott, monoton hangon beszélt tovább – A katonáidat legyőztem, és a méhkasod immár az enyém. Elvettem tőled mindent.
A borzongató szavaktól Miranda arcszíne a fehérre meszelt fal színéhez hasonlóvá változott, de a darázs ügyet sem vetett rá, és hangját megemelve folytatta.
– Az egész királyságodat lerombolhatnám drágám. Megtehetném, hogy kies pusztasággá változtatom a dédelgetett Mézes Birodalmadat. Hatalmamban áll bármit megtenni, érted már, bármit ha…ha…ha! De nem teszem meg Miranda, még nem! A rólam terjesztett pletykákkal ellentétben én nem vagyok kegyetlen, és ezért nem rombolom le a méhkasod. De tudod szépséges királynőm – simogatta meg a hegyes állát Kopór fővezér. – a nagylelkű kegyelemért cserében úgy illik, hogy te is adj nekem valamit.
– Az előbb mondtad, hogy mindent elvettél már tőlem. Mit akarsz még? – kérdezte Miranda szűkszavúan.
– Van valami, amire csak a méheid képesek. Kedves Miranda, a mézgyárad nagy kincs. A csillagvirágból készült méz előállítása kizárólagos tulajdonsága a méheidnek, és én a mézetekért rengeteg aranyat kaphatok a másik világban élő fabulák népétől. Dolgozzatok nekem királynőm, szükségem van a csillagvirágmézre! Cserében nem öllek meg titeket! – rendezte a gonoszság mosolyra Kopór száját. Mirandának végre leesett, hogy mi a célja a fővezér macska-egér játékának.
– Nem! – sikította fel hisztérikusan. – Sem én, sem a méheim soha nem leszünk a rabszolgáid! – kétségbeesett tiltakozását a fővezér egy hatalmas pofonnal jutalmazta.
– Fogd be a szád, némber! – azzal karjánál fogva felrángatta a nyaklevestől padlóra zuhant Mirandát, és a földön rángatva odacibálta az ablakhoz. A méhkirálynő most már nem tudta visszafojtani a könnyeit, megállíthatatlanul csorogtak az arcára tapasztott ujjai között. A gonosz darázs lerángatta a kezét az arcáról, és a vállait megmarkolva kényszerítette, hogy kinézzen az ablakon.
– Szedd már össze magad, hiszen te vagy a méhkas királynője! Nézz ki az ablakon! Talán a gőg elvette a szemed világát, és nem látod a halottakat, és a sebesültek fájdalmas sikolyát? Jól figyelj minden szavamra! A domboldalon túl várakozik a seregem, csak egy pislantásomba kerül, és megrohamozzák újra a váradat. Hagyd már abba a bőgést, fejezd be! Fogadd el, hogy hatalmamban áll, hogy mindent, és mindenkit eltöröljek ebben a nyamvadt birodalomban! – ordította, és úgy megrázta a királynőt, hogy ijedtében annak még a könnyei is elapadtak. Kopór elengedte a síró nőt, és a hatalomtól megzavarodott elmejárását bizonyítva újra nyájas hangnemre váltott.
– Törődj bele a sorsotokba, hiszen többszörös túlerőben vagyunk, királynő! Készítsetek nekem csillagvirágmézet, és akkor megkímélem az életeteket, és megígérem neked, hogy a Mézes Birodalomból kivonulnak a darazsak. Ugyanúgy élhettek, mint eddig, én legfeljebb csak pár felügyelő katonát hagyok hátra, persze őket is csak azért, hogy védelmezzenek titeket, ha rátok támadnának. Viszonzásul a pártfogásunkért, ezután a csillagvirágméz eladása fölött én rendelkezem –nyájasan rámosolygott Mirandára – felfogtad az ajánlatomat drága hölgyem?
A királynő lenézett a makkot formázó ablakból a háború sújtotta szenvedőkre, és elöntötte az indulat.
– Nincs szükségem a segítségedre! Ha védelemre van szüksége a Birodalomnak, akkor itt vagyok én, hogy megóvjam! Ez az én dolgom, nem a tiéd! A méhek királynője én vagyok!
– Ugyan királynő, mit képzelsz magadról, talán a csatában megsérült a fejed? Nézz már szét, hiszen vesztettél! – a lekicsinylő szavak után a királynő percekig csak hallgatott. – Nos, mi a válaszod: mézet, vagy életet? A néped sorsa rajtad múlik kedvesem. – tárta szét a kezét a darázs. Miranda végleg összeomlott, nem bírt tovább ellenállni a nagyúr terrorjának.
– Áll az alku megadjuk magunkat, a népem mostantól téged szolgál Kopór fővezér! – hajtotta le fejét búsan a méhkirálynő.
– Na, végre megértettük egymást ostoba fehérnép! Tudod mi a legnagyobb gyengesége a méheknek? Megmondom én neked, az asszonyoknak hatalmat adnak, és rájuk bíznak egy birodalom kormányzását!!! Micsoda őrült párosítás nők, és a hatalom! Ettől vagytok ti méhek gyengék, és sebezhetőek, és ezért győztünk mi ilyen könnyedén! – röhögött fel megvetően a darázs. Elégedetten elindult a szoba ajtaja felé, de mielőtt elérte volna Miranda megszólította.
– Kopór fővezér!
– Igen?
– Minden alattvalóm gondolatát olvasom gyermekkorom óta. A Tábornok elméje azonban zárva maradt előttem. Te ugye tudod mi ennek az oka?
– Hogyne tudnám! – somolygott sejtelmesen a darázs. – Bűbájjal lezártam előtted a gondolatait!
– Mindig hűséges alattvalóm volt, mégis hogyan vetted rá az árulásra?
– Ez maradjon az én titkom! – válaszolt gúnyos hangon, majd Miranda válaszát meg sem várva kivonult a szobából. Az ajtót szándékosan rényire nyitva hagyta, hogy a méhkirálynő hallhassa, amint kiadja a parancsát a rabszoba előtt strázsáló barázdás arcú katonájának.
– Nem jöhet ki a szobából, és be sem mehet hozzá senki! Amadeus csak ételt, és italt vihetsz be neki, a fejeddel felelsz! – majd bezárta a terem ajtaját, és katonásan elviharzott a folyosón. A baka kifejezéstelen arccal bámult utána.

A királynő a fal túl oldalán az ajtóra tapasztott füllel várta, hogy elmenjen a fővezér. Mikor már nem hallotta a darázs lábainak nehéz döngetését, lábujjhegyen szaladt az ablaka előtt álló halcsontból faragott asztalkához. Óvatosan felemelt róla egy világoskék mázas agyagcserepet.
– Segíts! – suttogta alig mozgatva a száját. A kaspóban a már rég nem élő édesanyjának mágikus erőt birtokoló virága csücsült. Az anyja nagyhatalmú boszorkány volt, a többi méhvel ellentétben több száz évig élt. De, mint mindennek, és mindenkinek a halandók világában, az ő ideje is lejárt egyszer, és sajnos Miranda a mágiáját nem örökölte. Csupán egyetlen csodálatos képességet birtokolt, látta a méhkas minden lakójának a gondolatát, senkinek nem lehetett titka előtte. Az anyja a varázserejéből csak az asztalon elhelyezett cserépnyi virágot hagyta rá. De ez a virág még soha nem látott csodanövény volt!

Mikor ránézett a méhkirálynő, a könnyein keresztül a levelek mintázatában látni vélte az anyja mosolygós arcát. A kecses virágról eszébe jutott egy kislánykori emléke: a víziója egy anyának, és a lányának titkos beszélgetéséről szólt.
Réges-régen, egy tavaszi estén az anyakirálynő a lánya szobájába egy földdel tömött világoskék mázas cseréppel állított be.
– Alszol Miranda?
– Nem, anya. – az anyakirálynő a kaspóval a kezében leült az ágy szélére.
– Ajándékot hoztam neked. – mosolygott.
– Igazán? – nyílt tágra a gyermek szeme. Felült az ágyban, és két kis öklét izgatottan a szája elé kapta.
– Vedd el, a tiéd. – nyújtotta oda neki az anyja nevetve.
– Köszönöm. – selypítette a gyermek Miranda. Nem értette miért kapott egy földdel teli cserepet. Az anyja a megdöbbenését látva felkacagott.
– Te kis butus! Örülj, hiszen varázslatot kaptál tőlem!
– Varázslatot? A föld a bűbájos, vagy a cserép? – forgatta a kezében.
– Te kis csacsi, sem a földnek, sem a kaspónak nincs különleges képessége. De a virághagymának, amit elültettem, annak van! – kacsintott rá cinkosan az anyja. Lehajolt a kiskirálylányhoz, olyan közel, hogy összeért az orruk hegye. – Mostantól minden nap sétálunk, és közösen meséket találunk ki. Minden mesének a végén meglásd, a kis növény vékony ezüstmintázatú aranylevelet növeszt. Az összes levele mágikus erővel bír, velük csodákat tehetsz. Csak le kell szakítanod egy levelet róla, és tied a benne rejlő varázs! – Mirandát elöntötte a boldogság, hiszen képes lesz varázsolni, mint az anyja! Felpattant ültéből, és kezében a cseréppel ugrálni kezdett az ágyon. Örömében nagyokat sikongatott. Az anyja nevetve utána nyúlt, és gyengéden visszatuszkolta a takaró alá.
– Lassabban kisbogár! A varázslatot senki nem kapja ingyen, meg kell érte dolgoznunk!
– Mit kell tennem? – kérdezte mohon Miranda.
– A virágot mindennap meg kell locsolnod, a melegtől, és a huzattól óvnod kell, a leveleit langyos vízzel le kell mosnod. A legfontosabb, hogy mindennap meg kell etetned. A gondozói munkát csak te végezheted el! – magyarázta felemelt mutatóujjal az anyja.
– Etetnem? Milyen módon eszik egy virág, hiszen nincs is szája?
– Persze, hogy nincs szája, csak egy növény. Ezért különleges módszerrel is kell etetni. Tudod, kizárólag a csillagvirágmézet kedveli. Az édes nedűvel mindennap végig kell dörzsölnöd a leveleit. De jól figyelj most rám! Amint a fölből előbújik a kis növény, onnantól kezdve a napi teendőket soha többet nem mulaszthatod el! Ha hanyag vagy, és rosszul ápolod, a levelek elvesztik aranylásukat, és zöldszínűvé válnak, de a legrosszabb, hogy a varázsuk végleg elillan. Megértetted?
– Megértettem! – hebegte nagy komolyan a kicsi lányka.
Másnap reggeltől Miranda, és az édesanyja kedvelt elfoglaltságai közé tartozott, hogy kézen fogva bejárták királyi birtokukat. A hosszú barangolások alatt az uradalomban eléjük kerülő minden élőlényről, vagy tárgyról meséket szőttek. A történetek a legunalmasabb tárgyakat, és házimunkákat is izgalmas jellemvonásokkal ruházták fel. A séták végén, Miranda izgatottan rohant a kaptár hosszú folyosóin fel a toronyszobájába, hogy láthassa a csodavirág új levelének születését. Így ment ez mindennap, az édesanyja haláláig.

Miranda királynő, mint egy bernáthegyi kutya megrázta fejét, ki akarta verni a fejéből ezt az édes emléket. Most nem alkalmas az idő, hogy a múlttal foglalkozzon, hiszen népe jövője múlik éberségén. Észre sem vette, hogy mialatt álmodozott a csodavirága egyik levelét két ujja között morzsolgatja. Mikor rájött gyorsan el is kapta a kezét félt, hogy megtöri a kényes növényt. Alaposan megvizsgálta a virágot, és örömmel állapította meg, hogy nem tett kárt benne. Nagyot sóhajtott, óriási szüksége van a mágiára, nem engedheti meg magának, hogy elkalandozó gondolatai miatt tönkre tegye a mágiát adó növényt. Lábujjhegyen átszaladt a szobája ajtajához, és ellenőrizte, hogy zárva van –e. Fülét az ajtóra tapasztva próbálta kifürkészni, hogy mit csinál az ajtó előtt strázsáló Amadeus. Megnyugodva vette tudomásul, hogy a katona hangosan horkol. Megbizonyosodása után pipiskedve, lábujjhegyen visszaosont az asztalhoz, és az egyik aprócska fiókjából elővett egy kisüveg csillagvirágmézet. Leemelte a tégely fedelét, és ahogy az anyjától tanulta belenyúlt, és az ujja hegyével bekente vele a csodanövény leveleit. Az ezüstös fényt árasztó virág az édes nektárt elégedetten, böfögve magába szívta. A szertartás alatt Miranda többször eldúdolt cérnavékony hangon egy boszorkányos dalt.

Az erőt adó szer, a csillagvirágméz,
Betakarítja nekünk, a szorgalmas méh.
Egyél csodavirág, hogy nagyra nőhessél.
Leveleidben varázst gyűjthessél.
A királynődnek termeld a csodát.
Mutasd meg neki a mágiád!
Ad nekem a mágiád!

Anyám adta a bűbájos virágot nekem,
Hogy varázstalan világomban támogasson engem.
A segítséged nélkül védtelen vagyok,
De erőm benned fényesen ragyog.
A királynődnek mutasd meg a csodát!
Érzem már a bűbájt!
Megkapom a bűbájt!

A bűbájos virág a dal ritmusára jóllakottan dülöngélt, és a dallam ritmusára a leveleit ütemesen ringatta. A méhkirálynő nem bírt ellenállni neki, és megmosolyogta a növényke bájos táncát. Rövid ideig megengedte magának a gyönyörködést a levelek balett táncos mozdulatait idéző hajlongásában. De az idő sürgette, ezért a virággal a közös szórakozást sajnos be kellett fejezniük. Finoman lecsípte a csodanövény egy hozzá közel eső levelét. A letört levélke helyén a virágból tejnedv serkent ki, amit Miranda a zsebkendőjével fogott fel. A seb kínt okozott a virágnak, ezért légies táncát fájdalmas rándulás szakította félbe, és a leveleit védekezően összezárta.
– Köszönöm az áldozatodat! – rebegte szemlesütve a méhkirálynő. Zsebkendőjébe takarta az ezüst levelet, és odaszaladt a Tábornok holttestéhez. Leguggolt mellé, és a levelet odahelyezte ahol a szerelmes katona egykor dobogó szívét sejtette. Az ezüst levélke, amint a Tábornokhoz ért, elvesztette szilárdságát, és fehér gőzként takarta be a tetemet.
– Mutasd meg, miért árultál el! – utasította csendben a méhkirálynő. A parancs elhangzása után a tetemből áradó hideg érzetű, kékesfehér fény borította el a szobát. A berendezések, és a halott tábornok tetemének körvonalai elmosódtak, végül teljesen eltűntek, és a helyükön túldíszített aranyozott bútorok jelentek meg. A kaptár fala kék, és arany csíkos tábori sátor selyemlapjaivá változtak át. Az egyik díszes széken a büszke Kopór fővezér trónolt. Fél szemét a fekete kabátja gomblyukába erősített aranylánchoz rögzített monokli takarta el. Lábánál egy aprócska katicabogárka üldögélt. Az apróság hátára egy arany tálcát erősítettek, rajta folyadékkal teli kristály poharakat egyensúlyozott. Előtte a vállait lefelé lógatva a még lélegző Tábornok állt. Mutatós, mély bordó egyenruháját ezüstszínű selyemzsinórból font paszomány díszítette. Miranda körül lassan a hangok is kitisztultak, észlelte a távolból a harci kiáltásokat, halotta a népe kétségbeesett küzdelmét az életért, és a szabadságért. A csata zaját hallva újra felizzott benne a gyűlölete a tábornoka iránt. A sátor egyik sarkában meghúzódva némán nézte az eseményeket.
– Ismét együtt Tábornokom! – hallotta a negédes hangon beszélő Kopór fővezért.
– Mondd el nekem, mit forgat a gyönyörű fejecskéjében az én szépséges méhkirálynőm?
A látomásban a Tábornok teste látványosan reszketett, holott a nyár legmelegebb éjszakája tombolt. Hosszú belső vívódás után végre megszólalt.
– Ma éjszaka futár repül a kaptárból a másik világba, a rég elfeledett fabulákhoz. – szólt élettelen monoton hangon. De beszédét megszakította egy heves csuklási roham.
– Hukk…Hukk…Hukk.. – csuklotta.
– Igyál, nehogy a torkodban rekedjen az értékes információ! – hajolt előre komolyan a székében a darázs. Lábával picit megrúgta a bokájánál üldögélő aprócska fekete pöttyös katicabogarat. A kis pettyes nyújtózkodott, és ásítozott, majd az aranytálcával komótosan oda döcögött a Tábornokhoz. A katona, reszkető kézzel felemelte az odakészített poharak egyikét, és mohón kiitta rózsaszínű tartalmát. A katicabogárka dolga végeztével visszabotladozott a vezér aranyozott széklábához. Összegömbölyödött a darázs lába mellett, és tálcástul, poharastul elaludt.
– Ki lesz a futár? – kérdezte Kopór.
– Egy dolgozó fekete méh, vörös hátizsákkal a hátán. – nyögte két csuklás között az idősödő katona.
– Hmm…hmm…mikor indul? – krákogott a fővezér.
– Pontban éjfélkor.
– Honnan?
– A kaptár északi tornyából.
– Egyedül megy?
– Igen.
– Kihez külditek?
– A pókokhoz.
– Kikhez? – pattant fel a székéből a darázs.
– A pókokhoz. – ismételte meg magát a reszkető Tábornok.
– Milyen pókokhoz? – tűnt fel egy pillanatra Kopór szemében a gyanakvás.
– A darázspókokhoz.
– Érdekes, tudomásom szerint azok a potrohosok nemcsak a darazsakat, de a méheket is szívesen látják vacsorára a tányérjukon! Mégis egyezkedik velük a királynő! Miranda…drága Miranda…tehát összeszűrted a levet a közös ellenségeinkkel. Vajon mit ígért nekik öreg barátom, miért segítenek? – gondolkozott száját csücsörítve a fővezér.
– Csillagvirágmézet… korlátlan mennyiségben.
– Igazán okos! A darázspókok a fabulák népéhez tartoznak, kizárólag a csillagvirágmézzel tudnak életben maradni! Bármit megtesznek, hogy hozzá jussanak! – köpött utálkozva a padlóra a fővezér. ÁÁÁ!!! – kiáltott fel hirtelen, és csapkodott a szárnyaival hisztérikusan. – Naná, hogy rajtunk a mesketéken élősködnek a fabulák, ha a népeddel felkaroljátok őket! – folytatta monológját. – A csillagvirágméz az egyetlen, ami még életben tartja azt a hitvány csőcseléket. Soha nem értettem Tábornok, miért segítitek azt a szürke fabula bandát?
– Egy önimádó darázs, mint aki te is vagy, soha nem ért meg minket! A nálunk szerencsétlenebb sorsú lények támogatása a kaptár valamennyi lakójának kötelessége. Ez a Mézes Birodalom alaptörvénye, mert a csillagvirágméz éltető ereje mindenkinek jár. Mi, mesketék nem sajátíthatjuk ki magunknak az éltető erőt.
– Na, ne röhögtess! Erkölcsi oktatást tartasz pont te… nekem? Te, aki gyáván remegő lábakkal állsz előttem, mert arra készülsz, hogy eláruld a néped? Meg áll az ész, hogy egy renegát tart nekem szent beszédet!
– Szenvedek, és mélyen szégyellem, hogy népem júdása lettem! De tisztán látom azt is, hogy árulásommal megmentem, pusztán így menthettem meg a méheket! Minthogy te is tudod…
– Tudom, hogyne tudnám! – vágott a szavába a vezér. – Méhek, és az őrült érzelmeitek! Ha…ha…, furcsa lények vagytok!
– Ne gúnyolj ki minket! – szólalt meg az önbecsülése a Tábornokban. – Egy csillagvirágméz készítő méh, felér száz olyan darázzsal, mint ti vagytok! Én vagyok a hadseregünk vezére, és elég bölcs, és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy belássam, hogy a túlerő ellen hiába hadakozunk. Innentől már fennmaradásáért kell küzdenünk, különben írmagja sem marad a csillagvirágméz készítő méheknek. De Miranda királynő ezt nem érti meg, túl büszke! Hiába minden, készületlenül ért minket a támadásotok, és a felderítőink elbuktak. A darazsak vérszomjas, és kegyetlen nép, ti képesek lennétek mindenkit lemészárolni a csillagvirágmézért.
– Jól szóltál kedves Tábornokom! A darazsak pont ezért erős, és hatalmas nemzet! Nem az érzelmeink vezérlik a tetteinket, hanem a józanész, és a gyengék számára nincs irgalom! Látod, nekünk ez az alaptörvényünk!
– Megtartod az ígéreted, ugye megtartod? A szavadat adtad nekem Kopór! – kezdett megint remegni a Tábornok. – A méhkirálynőt, kérlek hagyd életben! Legyen tied a mézgyárunk, csak Mirandát ne pusztítsd el! Ő az egyetlen esélyünk, ha a királynőnk életben marad, ha összeházasodunk, a mi gyermekeink majd újra építik a Mézes Birodalmat, és talán nem pusztul ki nemzetünk.
– Soha nem szegem meg a szavam a királynő életben marad, és hozzád adom feleségül! – közölte ridegen a darázsvezér. – Most lépj közelebb, el kell rejtenünk a gondolataidat Miranda előtt, nem láthat bele az elmédbe, nehogy kifürkéssze a mi kis cselszövésünket.
A Tábornok közelebb lépett a fővezérhez, és az a feje fölé emelte kezeit miközben a hozzá nem értőnek érthetetlen, mágikus szavakat mormolt maga elé.

Véget ért a csodavirág varázslata, és Miranda királynő a darázs bűbájos mormogását, és a háború zaját egyre halkabban hallotta, a sátor falai is elhalványultak. Sorban eltűntek a bútorok, a fővezér, és a Tábornok alakja is ködbe veszett. Talán még látni vélte, hogy az aranytálcás katicabogár álmában rúgott egyet aprócska lábaival. Aztán újra a szobájában ült a leszúrt Tábornok teteme mellett.
– Ó, Tábornokom mit tettél! Ha a futárunk időben oda ér a pókokhoz megnyerjük a csatát! Azért, hogy megmentsd az életem, majdnem elpusztítottad a népünket. Drága katonám miért nem beszéltél az érzéseidről, és a félelmeidről? – Sóhajtozott kétségbeesetten a királynő, úgy érezte nem bír el több terhet a szíve, menten meghasad a kíntól, és a lelkiismeret furdalástól. Arcát kezébe temetve ült a földön, mikor a szobája előtt álló őr belépett az ajtón. Csak halványan érzékelte, hogy a strázsa kivonszolja a padlón heverő tetemet. Felemelte a fejét, és kifejezéstelen arccal bámulta Amadeust, ahogy némán ételt, és italt rakott le a halcsontból faragott asztalára, majd távozott. A méhkirálynő nem nyúlt az ennivalóhoz, lassan odasétált az ablakához, és bámulta tovább az elvesztett küzdelem romjait.
– Ne bízz meg senkiben! … Egy uralkodónak senki ne ismerje minden tervét! … Soha nem tudhatod, hogy melyik barátod válik ellenséggé! – emlékezett vissza tapasztalt anyja tanácsaira.
– Most értem csak meg a bölcsességet szavaidban anya, bár itt lehetnél velünk, hogy segíts minket, úgy érzem egyedül nem bírom el a terhet!– suttogta alig halhatóan. – Minden bizodalmam Pempő hercegben van, csak remélhetem, hogy épségben eljut a darázspókokhoz.

A csatát elvesztették, és a méheknek már csak egy lehetőségük maradt, a darázspókok. Szerencsére Miranda megfogadta anyja régi tanácsát, és megtartotta magának a titkot. Rajta kívül senki nem tudta, hogy három futárt, három különböző időpontban indított útnak a fabulák szigetországába, a darázspókokhoz, bízva abban, hogy szövetségre tudnak lépni velük. Egy futárról tudott a Tábornok, fel is adta a darázs fővezérnek. Alig indult el a hírnők, máris elfogták a katonák. A második hírvivőt ugyan nem ismerte a rezidens baka, de sajnos ő is elbukott, nemrég jött a hír, hogy elfogták a darazsak. Még a Birodalom határát sem tudta átlépni. A harmadik küldönc Pempő herceg, a királynő testvéröccse. Róla egyelőre semmi hír, és ez jó, nagyon jó, mert így még életben tarthatja a reményt. A kimerült királynőben már csak ez tartotta a lelket.
 

II. FEJEZET – CXI. számú uralkodói határozat

Bóra kapitány a zuhogó esőben a banánt formázó hajójának kormánya mögül hunyorogva figyelte a viharfelhők fergeteges táncát. Azt mondják a hetedik hullám mindig a legkönyörtelenebb, azzal zúz lélekfacsaróan a fellegeket borzoló szélvihar. Bár elhunyt öregapja véleménye szerint ez csak afféle tengeri babona. De a kapitányt, a felhők tengerén vénült jegesmedvét, a háborgó fellegek között ellenállhatatlanul elfogta a kísértés, hogy számolja a tornyosuló hullámokat. Bölcselkedő elméje mindenképpen valamiféle rendszerbe akarta kényszeríteni a féktelen pusztítást, amely mindannyiszor elébe tárult, mikor ladikja fent táncolt egy-egy tarajos felhőhullám gerincén.

Szemét belefúrta a végtelen szürke messzeségbe, de csak súlyos bukóhullámok egymást követő sorait látta, melyek közül bármelyik pillanat töredéke alatt elöntheti, szétzúzhatja, felboríthatja törékeny vitorlás hajóját. Így azután, abban a röpke percben, amíg a hajója bele nem zuhant újra a soron következő szakadékba, a szeme kereste-kutatta, vajon melyik a hetedik hullám, akár az igazi, akár elméje szülötte, a gigantikus, amelyik fenyegetően emeli fejét a többi fölé, megbontva a sort – de még a horizont vonalát is – mielőtt újból alámerülne, lesbe húzódna.

A medve kimerült agya változást vélt felfedezni a rémisztően nagy felhőtömeg hullámzás rendszerében. A hetedik hullámok helyett szeszélyes hármas csoportokba gyűjtötte erejét a fellegek tengere. A csoportok első hulláma, mintha egyenesen Bóra kapitányra rátámadna, percről-percre magasabbra törekedve emelkedett a feje fölé, míg végül nem bírta tovább cipelni önnön tömegét. Gerince előrebukott, és magát hizlalva lezuhant a vízcseppektől áztatott felhőrengeteg, s kiadta minden erejét. A hajó a hullámcsapástól megremegett. A jegesmedve erős markában eszeveszettül megrándult a kormányrúd, majd elernyedt, és a sötét felhőtömeg oldalba vágta, aztán odább lódította a hajóját. A kapitány tudta, hogy eljött az a veszélyes pillanat, mikor az orkán a hajóba csimpaszkodik, és igyekszik oldalvást penderíteni, hogy azt a közeledő hullámtaréjokkal párhuzamosra állítsa.

Ha ez bekövetkezik, akkor elveszett, és az égiháborúból az orkán kerül ki győztesként. Akkor ugyanis a második, vagy harmadik felhő hullám nedves tartalmával végig söpör a hajón, annak legsebezhetőbb pontján. Ha ez sikerül, akkor Bóra kapitány nem tehet egyebet, csak szorongva várhatja a következő hullámot, talán az utolsót, melyet még láthat.

Amennyiben a légtengerészt a hajón átbukó hullám készületlenül éri, azonnal az átláthatatlan felhőtömeg közé zuhan, onnan pedig nincs remény a menekülésre. Meseföldön élők közül senki nem tudta, hogy milyen titkokat rejt magában a tömör felhőtömeg. A tengeri kikötők kocsmáiban legendaként mesélték egy réges-régen élt rozmár történetét, aki rumtól lerészegedve botor módon megcsúszott a kikötő síkos pallóján, és beleesett az átláthatatlan felhőtengerbe. Még egy ideig a hullámok között segítségért kiáltozva próbált a felszínen maradni, végül egy, a mélyből előbukkanó tűhegyes fogakkal teli száj örökre elnyelte. De Bóra kapitány szerint ez csak a tenger mellett élők babonás meséinek egyike, hogy a rakoncátlan kölykeiket távol tartsák a veszélyekkel teli partoktól.

De hát mi a csudának hajózott Bóra kapitány légtengeri járművében dacolva a tomboló viharral? A választ a kis hajó rakodóterében találhatjuk meg. Szalmával vastagon bélelt jókora, méhviasszal lepecsételt faládák rejtőztek a raktér legmélyén. A ládákban gondos kezek takaros sorokban öklömnyi üveggömböket helyeztek el, akik az apró tartályokat feltöltötték aranyló csillagvirágmézzel.

A rakományát a jegesmedve tegnap vette át a méhektől. Még a viharral folytatott ádáz küzdelme alatt is képtelen volt feledni a történteket. A kikötőben álldogálva észrevette, hogy a kis mézgyárosokat hatalmas sötét kabátos darazsak kísérik. A méhek, ahogy a hajóhoz értek, rögtön lepakolták kétkerekű taligájukról a ládákat. A mindig vidám kis rovarok csöndbe burkolózva, lehajtott fejjel végezték a munkájukat. Helyettük az egyik félszemű fekete kabátos darázs szólalt meg.
– Te vagy a révész?
– Ki kérdezi? – morrant rá a jegesmedve.
– A munkaadód légtengerész! – felelte gúnyosan a fekete kabátos.
– Mi van…? Én a méheknek dolgozom, a darazsakhoz semmi közöm! – háborodott fel Bóra kapitány.
– Mostantól mi adunk munkát neked! Egy hete átvette a mézgyár irányítását a darazsak fővezére Kopór nagyúr. Továbbiakban neki tartozol elszámolással.
– Hogyan? De, mikor… mi történt? – kérdezte a kapitány magyarázatot keresve a méhek szemében, de ők szemlesütve pakolták tovább a ládákat.
– Mivel van tele a busa fejed, talán szalmával tömted ki, vagy nem olvasod a helyi újságokat? Egyáltalán tud a magadfajta tengeri medve olvasni? Elárulom neked, hogy Miranda a méhkirálynő a birodalom vezetésével van elfoglalva, ezért nincs ideje a mézkereskedelem felügyeletére. Az irányítást rábízta a darazsak fővezérére, Kopór nagyúrra.
– Tudok olvasni, ha nem hiszed, gyere csak közelebb, és elmagyarázom neked, milyen jól tudom az írást olvasni. Hé, van erről a felügyelet micsodáról írásod is? – villantotta meg tűhegyes fogait Bóra kapitány.
A darázs az éles fogaktól hátrahőkölve kabátja zsebébe nyúlt, és önelégülten mosolyogva átnyújtott egy gyűrött, pergament lapot a légtengerésznek.
– Biztos, hogy ne olvassam fel neked? –szemtelenkedet.
– Nem kell, add már ide! – kapta el a kapitány a felé nyújtott pergament. Koszos nadrágja zsebéből előhalászta piros keretes olvasó szemüvegét, és nagy műgonddal a bundájába törölgetve tisztította a lencséket. Mikor végzett, a szemüveget a nap felé tartotta, elégedetten hümmögött egyet, és az orrnyergére biggyesztette az okulárét. A levelet letette a mellette heverő ládák egyikére, és ujját a betűkön húzogatva halkan maga elé mormogva belefogott az olvasásba.

CXI. számú uralkodói határozat
Én I. Miranda méhkirálynő, a Mézes Birodalom teljhatalmú uralkodója kijelentem, hogy a mézgyár vezetéséről, és a csillagvirágméz eladásából származó haszonról lemondok, és egyidejűleg a darazsakra átruházom. A gyár vezetésére a darazsak dicső nemzedékéből intézőt nevezek ki. Az intézőnek jogában áll meghatározni a csillagvirágméz kereskedelmi árát, és vevőkörét. Munkáltatói jogkörrel rendelkezik a mézgyárban dolgozók, és a kereskedelemi hálózathoz kapcsolódó valamennyi munkás felett. Az intéző személyére a darazsak fővezérét Kopór nagyurat jelölöm meg.
Jelen intézkedés alapját a CXI. számú uralkodói határozat képezi.
Miranda méhkirálynő
skh. Mézes Birodalom teljhatalmú uralkodója

– Ez rémes! – nézett fel elképedve az írásból a medve.
– Na, most hogy ez a kérdés is tisztázódott, kezdjük előröl a beszélgetésünket! – szólt gúnyosan a kabátos darázs, és kikapta a pergamentett a jegesmedve kezéből. – Te vagy a révész? – vetette oda miközben zsebre dugta az írást.
– Igen, én vagyok. – hebegte az összezavarodott légtengerész.
– Neved?
– Bóra… Bóra kapitánynak szólítanak a barátaim.
– De mi nem vagyunk barátok! Nesze, itt van az átvételi elismervény. Ellenőrizd a ládák tartalmát, és számát, aztán írd alá!
– Ahogy akarod, Főnök! – sóhajtott fel meghunyászkodva a jeges medve. Egyenként megszámolta a ládákat, utána felnyitogatta, és ellenőrizte, hogy az üvegtégelyek nem töröttek, vagy repedtek. Miután mindent rendben talált, együtt érzően ráemelte a tekintetét a még mindig szótlanul álldogáló méhecskékre. Azok a pillantását nem viszonozták, továbbra is a móló deszkáinak repedéseit vizsgálva toporogtak a ládák mellett. A kapitány a történtekbe beletörődve megrándította a vállát, és aláírta az átvételi elismervényt.
– Idáig egy aranyba került minden üveggömb, most kettő aranyért adhatod el. Megértetted? – lassan ejtette a szavakat a darázs, mintha a medve meggyengült elmével rendelkezne.
– Kettő aranyért? De Főnök, szegény népek a fabulák, nem tudnak ennyit fizetni érte. Ha nem képesek megvenni a csillagvirágmézet, abba belehalnak.
– Kettőért adhatod el, és az áru árának a meghatározása nem a te dolgod! Ha visszaértél jelentkezz elszámolásra Kopór fővezérnél! Végeztünk, méhek utánam! – parancsolta, és a kis csapat faképnél hagyta a medvét.

A kapitány kettesével felemelte a ládákat, és dörmögő hangon a maga költött nótáját énekelve becipelte a hajó gyomrába.

A légtengerész vakmerő, és merész.
A felhőtengeren a viharral szembenéz.
Ellensége a gyávaság, pajtása a bátorság.
A halál cimborája, a félelem csak vendég nála.
Brumm, Brumm, Brumm!

Bóra kapitány a kormánykereket keményen szorítva próbálta elhessegetni a kellemetlen történetet a fejéből. Felfoghatatlan, hogy Miranda királynő átadta a darazsaknak a mézgyár irányítását.
Próbált az életét fenyegető szeszélyes viharra koncentrálni, és harsányan énekelve igyekezett túlkiabálni a légtengeren sikoltozó szelet, és a fejében kavargó gondolatait. Teli torokból bömbölte a maga szerzett dalát, miközben érezte a hármas hullámcsoportot, amely éppen most rontott rá a KISLÁNY -nak nevezett felhőjáró hajójára. Felágaskodott az első hullám, és a KISLÁNY, mintha örökkévalóságig csak kapaszkodna a felhőfalon, fel-fel, egyre magasabbra, olyan lassú mozgással, mintha soha nem akarna eljutni a csúcsra. Utána kínos szünet következet, a hajó odafent billeget a hullám tetején.

Végül jött a felhőhullám-lovaglás, és a kapitány bárkájával tehetetlenül siklott lefelé az örvénylő mélységbe, küszködve próbálta tartani az irányt. Újabb örökkévalóság után a felhő főtömege elvonult, és szabadon eresztette a karmai közül a hajót. Hanyagul lepottyantotta maga mögé a KISLÁNY-t, de csak azért, hogy a második, majd a harmadik még nagyobb hullám felkaphassa, és, mint a lánykák játék babáját tovább hajigálja, újra meg újra elölről kezdve az egészet.

Egy hullámtaréj elkapta a hajót, és megpörgette farral előre, a KISLÁNY sodródni kezdett. A kapitány kiugrott a hajókormány mögül, és megpróbálta rendszabályozni az elővitorlát. A vitorlával való vad birkózásával végül elérte, hogy a vászondarab kihasasodott, és kihúzta a bajból a légtengerjárót, és lassan, nagyon lassan hátszélbe fordult. A szélvihar végre elcsendesedni látszódott anélkül, hogy a hajóban komoly kárt tett volna.

Bóra kapitánynak a viharos felhőtengerrel vívott hősies győzelmének nem volt szemtanúja. Csak a légtengeri madarak hirdették az elemek feletti diadalát, akik nyomban megjelentek mihelyt csöndesedni látszódott a vihar. Szép számmal portyáztak élelem után. Méltóságteljesen cirkáltak hatalmas fesztávolságú szárnyukon, hogy aztán bukórepüléssel csapjanak le a zsákmányukra, vagy mint a légi akrobaták villámgyors lesiklással használják ki a tömör léghullámok faláról fölemelkedő könnyű légáramlatokat. A légtengerész megkönnyebbült mosollyal figyelte őket, hányaveti könnyedségük mellett a háborgó felhőtenger sem látszott annyira fenyegetőnek.

Sajnos sok időt nem engedhetett magának a pihenésre. Lecammogott a hajófenékbe, hogy meghúzza a fenékszivattyút, nehogy elnehezedjen a hajó. A nedves felhődarabok eltávolítása után körülnézett. A raktér belseje romhalmazzá változott, ázott rongydarabok, és mindenféle nedves kacat között távcsövek lencséi, tengerészeti kalauzok hevertek teljes összevisszaságban. A káoszt látva pánik hangulatban sietett értékes rakományához. Csodával határos módon a ládák tartókötelei nem szakadtak el, eredeti helyükön sérülésmentesen várták a kirakodást. Miközben próbált rendet rakni, a hajó egyik szegletében idegen, nyomorúságos csomagra lett figyelmes. A hajó gyomrába csak szórt fény jutott le, felkapta a rongyos motyót, és felcipelte a mostanra már napfényben úszó fedélzetre. Durván levágta terhét a padlóra.
– Aúú! – jajdúlt fel a csomag. Mancsával megrántotta a rojtos szélű vitorlavászon szélét, amiből piros hátizsákos méhecske gurult a hajópadlóra.
– Hoppá, potyautas! Darazsak, vihar, már csak ez a kolonc hiányzott a nyakamba, jobb lett volna, ha ma fel sem kellek az ágyból! – dörmögte a bajsza alatt a kapitány. A zsörtölődésre válaszul a méhecske a tengeri beteg gyomra tartalmát a fedélzetre ürítette. – Csak ezt ne! – ugrott félre fürgén Bóra kapitány. – A kormány melletti kannában találsz vizet. Igyál, attól jobban leszel, aztán takaríts fel magad után! Utálom a hányadékot, rosszul vagyok még a szagától is! Igyekezz, hogy fel se tűnjön az ittléted, különben bízz isten, én beleváglak a felhőtengerbe! Estére talán partot érünk, és megszabadulok tőled.

A drága idejéből nem szánt többet a hívatlan vendégére, indult a dolgára. A vitorlák tartókötelei cafatokban lógtak. A kötélzet lenből készült, ezért ha két kötél összeért, egymásba gabalyodtak, és pillanatok alatt mind a kettő kirojtosodott, és elszakadt. „A légtengerész vakmerő, és merész…” kezdetű költeményt fütyörészve hozzálátott a tengerész a megtépázott kötélzet cseréléséhez. A gyakorlott tengeri medve hamar végzett a munkával. A kimerültségtől fáradtan ásított egyet, komótosan a nyakához nyúlt, és lecsatolta róla a karnyi vastagságú ezüst nyakláncát. A láncszemeken függő apró szelence tetejét karmával könnyedén kipattintotta. Ahogy a ládika fedele kicsapódott a hajó teste reccsenve megbillent, a rosszulléttől gubbasztó méhecske reszketve keresett kapaszkodót. A keze végre rátalált a vastag árbocrúdra, erősen megmarkolta, és a szemhéját félelmében szorosan összecsukta.
– Shhhhhh! – hallotta a fedélzeten kuporgó méhecske. – Shhhhhh! Végre kiengedtél! –fütyörészte valami a levegőben.
– Mindig elégedetlenkedsz Suhintó! – utasította rendre a valamit a medve.
– Kinőttem már az otthonomat, hányszor mondjam még, hogy cseréld le nagyobbra! Shhhh….
– Ezerszer megbeszéltük, hogy megkapod a nagyobb házad! De tudod jól, hogy a hozzávaló fa, csak a fabulák földjén terem, a mesketék világában nem kapom meg. Nagyon drága, nincs most elég pénzem, hogy megvegyem hozzá a faanyagot!
– Hát csak igyekezz vele…shhhhhhh! Egyre nagyobb, és erősebb vagyok! Shhhh! – süvöltötte felháborodottan a magáét a valami.
– Ne fújd mindig ugyanazt a nótát! Menj a dolgodra, és dagaszd a vitorlákat! Siessünk, kimerültem, este a kikötőben még a lábamat is rumba áztatom! Cudar egy vihar volt ez a mai!
– Miért nem engedtél ki? Én elűztem volna a vihartestvéremet!
– Állandóan intézkedsz, túl sokat képzelsz magadról, te minden lében kanál! Az orkán erős, és kegyetlen, ha a közelébe mész elemészt az ereje. Nőnöd kell még, hiszen csak egy rakoncátlan kölyök vagy!
– Nem tudok felnőni, ha folyton szűk helyre zársz be aludni!
– Türelem, mindig zsörtölődsz, mint egy vénkisasszony! – intette le Bóra kapitány. A kis méh egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta a párbeszédet, kíváncsisága legyőzte a rémületét, és kinyitotta a fél szemét.
-Huh! – szakadt ki belőle az álmélkodás, mert az eléje tárulkozó jelenség elkápráztatta. Elengedte az árbocrudat, és imbolyogva felállt ültéből. Labdányi méretű, összetapadt színes hópelyhekből álló gömbember csücsörítette a száját a feje felett, és teli tüdőből hizlalta a vitorlákat. A KISLÁNY hasította a felhőtengert, a tarka hópelyhek fuvallatától könnyedén repült előre.
– Fenséges vagy! – sóhajtotta megbabonázva a méhecske. – Gyönyörű, és káprázatosan szép tünemény vagy!
– Ó, köszönöm ez igazán kedves tőled idegen! – változtatta a színét vörösre a gömbember.
– Shhhhhhh, van itt valaki közöttünk, aki otromba módon még nem mutatott be minket egymásnak. Ki vagy te? – érdeklődött szégyenlősen a hópihe arc.
– Csak egy potyautas! – préselte ki a szavakat összeszorított szája között a medve.
– Még ilyet, neved is van potyautas? – vetette oda kacagva Suhintó.
– Pempőnek szólítanak. – mutatkozott be szerényen a méhecske.
– Komolyan, te vagy Pempő? Pempő herceg, a híres méhkirálynő öccse? – tátotta a száját a jegesmedve.
– Igen – felelte vállát megrándítva a herceg.
– Jaj, elnézést a durva bánásmódért felség! Nem tudhattam… – hajolt meg előtte pukedlizve a nagydarab kapitány. A természetétől idegen mozdulat sortól nevetségessé vált a hatalmas medve. A méhecske alig tudta leplezni, hogy mennyire szórakoztatja a tengerész ügyetlensége.
– Ugyan, hiszen kéretlenül kerültem a hajódra, az igazság az, hogy a darazsak elöl menekülök. – vallotta be kelletlenül a tarkóját megvakarva Pempő.
– Menekülnöd kell, neked? Mi zajlik ebben a szégyenletes világban? Shhhhhhh. Hiszen te a Mézes Birodalom hercege vagy, egy valódi főméltóság! Shhhhhhh – susogta közben Suhintó.
– Az már semmit nem számít. Nálunk a rang mostanára a börtönt jelenti. Ránk telepedtek a darazsak, élősködnek rajtunk! A királynő kivételével az összes magas rangú méhet tömlöcbe vetették, a vezérkarban helyüket a darazsak töltik be.
– Szóval ezért viselkedtek olyan furcsán ma hajnalban a kikötőben dolgozó méhek. – állapította meg szörnyülködve a jeges medve.
– Éjszaka a darazsak váratlanul megtámadtak minket. Valószínűleg áruló van közöttünk, így esélyünk sem volt a győzelemre. Az életünk ellenében Miranda kénytelen volt alkut kötni a darazsak fővezérével, a galád Kopór nagyúrral. A fővezér csillagvirágméz gyár irányítását követelte tőle, és cserébe a királynő továbbra is az uralkodói székben maradhatott.
– Ez felháborító! – nyüszített közbe a kapitány.
– Galád darazsak! Shhhhhhh – suttogta bele a beszélgetésbe a szellő.
– Mit tehetünk érted, hercegem? – kérdezte Bóra.
– El kell jutnom a fabulákhoz, ez most a legfontosabb küldetésem.
– Nem gond hercegem, estére a kikötőbe érünk! Iszunk egy nagy pohár rumot, és meglásd a világ is mindjárt szebb lesz! – vigyorodott el Bóra kapitány.
– Csak Pempő, semmi hercegezés! – mondta a méh.
– Jól van, semmi herceg! Jut eszembe, hogy van a gyomrod, még mindig hányingered van?
– Nahát, a káprázatosan szép szeled látványa elfeledtette velem a tengeribetegséget. – vidult fel a méhecske. – Még érzem a gyomromban fickándozó halacskák farkának csapkodását, de sokkal jobban vagyok! Csak ne emlegesd a rosszullétet, kérlek!
– Mikor mutatsz be minket egymásnak, szőrcsomó? – okvetlenkedet Suhintó.
– Igazad van, neveletlen vagyok! Csak azzal védekezhetek, hogy nem volt gyerekszobám! Ha…ha…ha – csapott a homlokára a légtengerész. – Engem a barátaim Bóra kapitánynak hívnak. Az én tisztem a légtenger révésze, ez a kis szellő pedig Suhintó, a szívbéli, de igen szemtelen barátom! – motyogta Bóra kapitány.
– Ne hallgass rá, én nem vagyok egyszerű szellőcske Shhhhhhh igazi tengeri szélvihart ismerhetsz meg személyemben, a felmenőim mind nemes vérű királyok! – vágta rá Suhintó.
– Fogd be a békalesődet, nem is ismered az őseidet! Még azt sem tudod ki volt az anyád, és az apád!
– De igen, mindent tudok a családomról! –fújta oda a szavakat Suhintó.
– Hogyne félelmetes Orkán Úr, hogyne ismernéd őket! – sóhajtott a meddő vitákba belefáradtan Bóra kapitány.
– Igenis mindent tudok róluk! Pusztító, és irgalmatlan tornádók sarja vagyok! Shhhhhhh Ha megnövök belőlem is tomboló szélvihar lesz! Jobban jársz, ha igyekszel az új házam megépítésével, különben még eszeveszett dühömben szétroppantom ezt a rozzant bárkát! Shhhhhhh
– No-no, figyelj oda, nehogy kárt tegyél a KISLÁNY-ban, vagy magadban! Tomboló szélvihar, ha…ha…ha! Hol vagy te attól, csak egy kis légmozgás vagy, semmi több! – cukkolta Suhintót a barátja.
– Nélkülem semeddig nem jutnál el a légtengeren, te faragatlan, lomha hústömeg! – sértődött meg a szél.

Pempőt mulatatta a két társa véget nem érő szócsatája. Mosolyogva nézte Suhintó fontoskodó táncát a hajó vitorlái között, és a kapitányt, aki sután próbálta megakadályozni, hogy a játékos fuvallat ne tépje szét a frissen csomózott len kötélzetet. Elsétált a fedélzet szélére, és a fakorlátra támaszkodva, elmélázva bámulta a prédára leső légtengeri madarak kecses repülését a levegőben. Félt a küldetésétől, még soha nem járt a fabulák országában. Kíváncsi kalandvággyal, és egyidejűleg rettegve gondolt az ismeretlen jövőre.

Gyermekkorában, gyakran ijesztgette a nővére. Ha rosszfát tett a tűzre megfenyegette, hogy a szülei örökre száműzik a fabulákhoz, és többet nem láthatja a családját, és az édesanyját, az anyakirálynőt. A kislány Miranda rosszindulatú meséi miatt éjszakánként gyakorta álmatlanul vergődve sírdogált az ágyában. Pempő a hajókorlátra dőlve becsukta a szemét, és a menetszél egyszeriben átváltozott a síró kisfiú anyjának vigasztaló hangjává.
– Semmi baj kisfiam! – simogatta meg a buksiját ilyenkor a méhkirálynő.
– De igenis van! Eltörtem a nagyi virágos porcelán teáskannáját, és ezért elküldtök engem otthonról! – hüppögte a kis Pempő.
– Miranda csak megviccelt, nem küldünk el senkit!
– De igen!
– Nem, mindannyian szeretünk téged! De a teáskannára jobban vigyázhattál volna, kértelek, hogy ne játssz vele!
– Tudom, ne haragudj! – sírdogált tovább.
– Mond csak kisfiam, tudod –e, hogy kik valójában a fabulák?
– Nem – válaszolta a gyermek bizonytalanul.
– Nos, akkor nem értem mitől félsz, hiszen nem is ismered őket! A fabulák nem bántanak minket, ha ellenségesek velünk az azért van, mert kétségbeesettek, és ugyanúgy félnek az ismeretlentől, mint te.
– Miért?
– Nem olyan szerencsés nép, mint mi vagyunk. Meseföld az emberek fantáziájából táplálkozik, csodás létünket az ő képzeletük erejének köszönhetjük. Úgy gondoljuk, hogy két fajta nép él a mesevilágban, ezek a fabulák, és a mesketék. A fabulákat a hajdani emberpalánták teremtették, és minket, a mesketéket, a mai gyerekek képzeltek el. Sajnos a fabulákat kitalálók, felnőtté váltak, és nem mesélnek többet a mesehőseikről. Eltűnnek a világunkból, ha senki nem regél többet róluk.
– Miért nem találkozunk soha fabulákkal?
– Hmm, miért? A mi fajtánk, a mesketék magasan hordják az orrukat. Gőgösen azt képzelik, hogy ők nemesebbek, többek a fabuláknál, nem engedik, hogy átlépjék az országunk határait, és gonosz pletykákat terjesztenek róluk. De ez nem helyes viselkedés, minden lélegző lény ugyanolyan értékes, hiszen a sokféleségünktől ilyen színes a világunk! Segítenünk kell az elesetteken, érted kisfiam?
– Mi is el fogunk tűnni, minket is elfelejtenek? – kérdezte riadtan.
– Nekünk nem esik bajunk, emlékszel, mi termeljük a csillagvirágmézet! A fabulákat is mi tartjuk életben a mézünkkel. A méheknek a legfontosabb feladata, hogy eljutassuk a mézet hozzájuk addig, míg szegényekről újra regélnek az emberek. Ezért olyan fontos a tanulás, csukott szemmel is el kell tudnod készíteni a mézet! Mára ennyi elég volt, aludj szépen!

A hajó nagyot billent, és Pempő gyomra felfordult, a halacskák felébredtek, és újra kezdték a fickándozó táncukat a gyomrában. Riadtan búcsúzott a vigasztaló emlékképtől. Pempő nem kisfiú többé, amikor kiszáll a kapitány hajójából, önszántából lépi át gyermekkori félelmeinek kapuját, hogy szembenézzen a fabuláknak nevezett mumusokkal. Elképzelni sem tudja, hogy merre induljon az idegen országban, a nővére mikor útjára indította nem magyarázta el, hogy hol találja a darázspókokat. Csak félrehúzta váruk folyosóján egy ablakhoz, és ennyit suttogott a fülébe.
– A darazsak túl erőben vannak, ha nem kapunk segítséget mindannyian elpusztulunk! Add át a fabulák országában a darázspókoknak ezt a levelet! Győzd meg őket, hogy jöjjenek ide, ha hajlandóak az oldalunkon harcolni, akkor korlátlan mézfogyasztást kapnak tőlünk! Végünk van, betörtek a kapun, itt van Kopór! Menj, kérlek, siess! –suttogta könnyes szemmel. Kezébe nyomott egy piros hátizsákot megtömve csillagvirágmézzel, és kilökte az ablakon, és ő fejvesztve repült a kikötőbe, és most ide keveredett a KISLÁNY-ra. Magányosan, és csak remélheti, hogy a jegesmedve segít neki.

Felemelte a fejét, és a figyelme újra ráterelődött a madarakra. Egy ideig még bámulta őket, majd a szeme véletlenül rátévedt a hullámok között szürkéskéken megcsillanó furcsaságra. A ragyogás sebesen közeledet a KISLÁNY felé, a távolság rohamosan csökkent. Pempő a hajó korlátját keményen megmarkolta, és előrehajolva nézte a közeledő fényfoltot. Hamarosan ki tudta venni, hogy a valami háromszög alakú.
– Kapitány! –találta meg a hangját. – Kapitány!
– Mi a baj? – mordult Bóra.
– Azonnal gyere ide! A légtengerész komótos, megfontolt mozdulatokkal, rögzítette a kormányt egy egyenes farúd, és egy kötél segítségével, majd oda cammogott a korláthoz.
– Na, mi újság? Gyönyörű a tenger, igaz –e?
– Nézd! – mutatott a távolban egy pontra a herceg. Bóra kapitány követte az ujját, és meglátta a közeledő háromszöget.
– Ördög, és pokol, hiszen ez cápa! –kiáltott fel.
– Mi az a cápa? –kérdezte Pempő.
– Éles fogakkal teli zabálógép, akinek az egyetlen célja, hogy mindent felfaljon, aminek van bátorsága az útját keresztezni. Ha félted az életed, ne hajolj a korláton kívülre, és kapaszkodj erősen! Ha a kipottyansz a hajóról, még én sem tudlak megmenteni.

A cápa az utolsó szavakra odaért a légtengerjáró hajóhoz. Magabiztosan többször körbe lebegte, és hagyta, hogy a prédái szemügyre vegyék hatalmas testét. Az úszkáló bestiát, fürgén követte a kapitány a fedélzeten. Pempő tátott szájjal kísérte a szemével az áttetsző hullámok hátán úszó kisbusznyi méretű alakot. A medve lihegve megállt a méh mellett, és figyelte, ahogy a rém méltóságteljesen elmerül a sötét felhőhullámok alatt.
– Elment! – kiáltott fel örömében Pempő.
– Dehogy ment! – hurrogta le Bóra kapitány – a teringettét Suhintó, nehogy megálljon ez a hajó, dagadjanak a vitorlák!
– Igenis kapitány! Shhhhhhh – felelt meglepő engedelmességgel a szél, és hópehely kezét tisztelegve a halántéka mellé emelte.

Idegőrlően hosszú ideig nem történt semmi, és a tétlen várakozástól a feszültség érezhetően növekedett a fedélzeten. A felhőtenger tükörsima felszínét csak a KISLÁNY feneke kavarta hullámok törték meg. A légtengeri madarak a veszélyt megérezve eltűntek, és a hajóra, mint egy puha takaró ráborult a néma csend, csak a vitorlákat fújó szél süvített.
A kapitány még egy ideig ide-oda rohangált a hajó fedélzetén, és a korláton kihajolva kémlelte a tengert. Végül egy ötlettől vezérelve leszaladt a hajó gyomrába, majd onnan a kezében vastag fahusánggal felfegyverkezve tért vissza. Vicsorgó fogakkal, harcra éhezve várta a cápa felbukkanását.

A végtelennek tűnő rostokolásban Pempő herceg gyenge idegei felmondták a szolgálatot. Eddigi kényelmes úri élete alatt senki sem mutatta be a cápának elnevezett rémnek, és minden idegszála berzenkedett tőle, hogy szoros ismeretséget kössön vele. A fenevad eltűnt a hullámok között, és ő el akarta hinni, hogy végleg megszabadult tőle. Sokkal kényelmesebbnek tűnt a tagadás ingoványában egyre mélyebbre süllyedni, mint farkasszemet nézni a fenyegető veszéllyel.
– Kapitány, nekem volt igazam! – nevetett zavarodottan. – A szerencse mellénk szegődött, és lám a bestia itt hagyott minket! Ugyan már, dobd el azt a…!
A hajót egy semmiből termő hullám erőteljesen meglökte, és a KISLÁNY kis híján az oldalára borult. A méhecske elvesztette az egyensúlyát, és a hajó széléhez gurult, csak az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy hajókötélben.
– ÁÁÁÁÁ! – sikoltott, mikor a kötélen lógva a feje mellett felbukkant a megannyi fogakkal teli éhes száj. – ÁÁÁÁÁ! – kiabált még hangosabban, mikor a hatalmas pofában csücsülő fogak közé rekedve, észrevett egy oszlásnak induló halfejet.

A fogas látványtól megrémült Suhintó nagyot nyekkenve lepottyant a magasból a hajópadlóra, a puffanásra válaszul a jegesmedve szájából a kitörő vulkán erejével robbant elő vadállati hörgése. A ragadozó kihasználta a megjelenése okozta pánikot, és felső testét egy lendülettel fellökte a hajó fedélzetére. Ugrás közben, mint egy pálcikát harapta ketté a combnyi vastag gerendából készült hajókorlátot.
– Hrrrrr! Hrrrr! Takarodj szörnyeteg!– morgott rá fenyegetően a kapitány. Bal kezével félre lökte a kötélen csüngő méhecskét, és ezzel egy időben a botjával lesújtott a fogas rém orra közepére. A törött orrból kifröccsenő vér megfestette a kapitány hófehér bundáját. A hal sajgó fejjel, nyüszítve huppant vissza a légtengerbe. De nem csak a cápa csúszott le a fedélzetről, hanem vele együtt a méh is. A tengerész lökésétől lesodródott a hajóról, rá a cápa hátára. A szörny oda fordította a vértől pirosló fejét, és recés fogakkal teli szájával rávigyorgott Pempőre. A herceg közelről nézte végig, ahogy a hal a támadás előtt a szemét befelé fordítja, csak a szeme fehérje látszódott. Kinyitotta hatalmas pofáját, és készült a halálos harapásra. A méhecske velőtrázóan felsikoltott, és szárnyaival verdesve elrugaszkodott a szörny hátáról. Hangosan visítva repült vissza a fedélzetre.
– Azt a rézfánfütyölő rézanyagyalát neki! Egyben vagy még hercegem, nagyon megijedtél?
– Mondtam, hogy ne hívj hercegnek!- hüppögte Pempő.
– Igen hercegem, azaz Pempő! – legyintett a mancsával a kapitány. – Nem sérültél meg?
– Nem.
– Szerencséd volt, de már nem kell félned, a fedélzeten biztonságban vagy! Szétverem a képét, ha visszamerészkedik ide az a zabálógép! – közölte sietve a medve, és lendületesesen talpra ugrott, és odaszaladt a korláthoz. A hajóról lenézett a mélybe, és undorodva látta meg az alattuk elterülő véres felhőtömeget.
– Ennek egy időre elvettem a kedvét attól, hogy megkóstoljon minket! – mondta a kapitány, és önelégült vigyorral kiköpött a felhőkre.
– Elment végre? – kérdezte a meggyötört herceg.
– Most el, de rövid időn belül visszatér, és biztosak lehetünk benne, hogy a lakomára vacsoravendégeket is hozz magával! Suhintó, teljes erődből fújd azokat a vitorlákat, különben, mire lemegy a nap a cápák étlapján mi leszünk a főfogás! – beszéde alatt gyengéden felemelte a padlóról a végsőkig kimerült szellő barátját.
– Ezt már szeretem, gyerünk munkára! Shhhhhhh Nincs lazsálás! – fütyölte boldogan, kimerülten a szél. A színpompás hópehely gömbemberke vett egy mély lélegzetet, és cikcakkozva felrepült a fejük fölé. Teli szívta levegővel a tüdejét, amitől a teste egy kisebb csónak méretét vette fel. Aztán teljes erejéből fújta a levegőt, ezerszínű alakja az erőlködéstől sötétlilává változott.
– Irány a fabulák szigete! –adta ki a parancsot Bóra kapitány. Suhintó a kapitány parancsának eleget téve, maradék erejével hizlalta a vitorlákat.

A KISLÁNY-t bodros ruhaként ölelték körbe a bonyolult mintázatú felhőfodrok, és sebesen sikló teste hasította a felhőtengert. A hullámok a bárka hegyes orránál képződtek, majd fokozatosan hátrafelé haladtak kettes, hármas rendszerekben, egyre csak szélesedve, hogy végül a hajó faránál a hullámvonalak újfent egyesülhessenek. A sebesen száguldó hajóban a menetszél felborzolta Bóra kapitány bundáját, és minden porcikáját átjárta a szabadság érzete. Nótáját dúdolva állt a KISLÁNY kormánya mögött.

A légtengerész vakmerő, és merész.
A felhőtengeren a viharral szembenéz.
Ellensége a gyávaság, pajtása a bátorság.
A halál cimborája, a félelem csak vendég nála.
Brumm, Brumm, Brumm!

De a nótázás közben egy pillanatra sem engedte meg magának, hogy megfeledkezzen a nyomukban járó halálos veszedelemről, és az aranyozott távcsövével megállás nélkül kémlelte a tengert. A medvét mámorító sebesség Pempőnek egy csepp örömöt sem okozott, a talaj kiszámíthatatlanul billegett alatta, még a feje is belefájdult. A lábait maga alá húzva lekuporgott az árbocrúd tövében, és erősen összpontosított, hogy legyőzze lázadó gyomrát, de az tüntetően tótágast állt, és méhecske megint a padlóra taccsolt. A medve a szeme sarkából figyelte a herceget, és a fejét csóválva odarúgott neki egy vízzel teli vödröt, és a súroló kefét, és a kis méh sóhajtozva feltakarított maga után. Két óra elteltével Pempő tengeribetegsége csillapodott, talán mert a KISLÁNY mozgása érezhetően lelassult. Odatámolygott a korláthoz, és mélyet lélegzett a csípősen hideg levegőből. Későre járt, a nap tányérja félig a horizont alá süllyedt. De mielőtt nyugodni tért volna, aranyra festette a vattacukor tapintású felhőtömeget. A méhecske tátott szájjal bámulta a szemkápráztató jelenséget. Lelkendezve hátrafordult, hogy Suhintóval, és Bóra kapitánnyal is megossza az örömét. De a kép, ami elé tárult lerombolta a jókedvét, szempillantás alatt a lelkében az öröm helyét a szánalom, és az aggódás fészkelte be magát.
– Suhintó! – nyögte.
– Mi a baj? – susogta a szél.
– Pszt! – tette a szája elé mutatóujját a medve.
– Suhintó! Szállj le hozzám, ideje aludnod, és enned valamit! A csillagvirágmézet a házadba tettem, vacsorázz meg! – szólt gyengéden a tengerész a szellőhöz.
– De még nem értünk oda a fabulákhoz, fújok még egy kicsit! – feleselt Suhintó.
– Gyere le, különben soha nem fogsz megnőni! Ha nem pihensz eleget, nem lesz belőled nagy erejű légtengeri orkán! Sok volt neked a cápa kaland!
– Persze, te jobban tudod, mikor vagyok fáradt! Erős vagyok, ezerszer elmondtam nagy szélviharok leszármazottját tisztelheted bennem! Már, ha tisztelnél! – hisztizett tovább a szellő.
De aztán engedelmesen leereszkedett a magasból, pontosabban leájult a vitorlák közül, és tollpiheként landolt Bóra kapitány ölében. A kapitány finoman betette barátját a láncán függő szelencébe.
– Jó éjszakát légtengerek tornádója, edd meg a csillagvirágmézet! – suttogta.
– Jó éjszakát! Kicsit pihenek, aztán meglátod gigantikus orkán lesz belőlem. Ideje nagyobb házat kapnom, ez már szűk vállban! – lehelte Suhintó miközben rázárta a barátja a házának fedelét.
– Eltűntek a színei, a gyönyörűséges színeket elvesztette! – pislogott a tengerészre Pempő.
– Igen. – válaszolta egyszerűen Bóra kapitány. – Suhintó fabula, ha nem enne naponta csillagvirágmézet, elvesztené az életerejét. Ezért vállalom nap, mint nap a veszélyeket ezen a szörnyekkel teli tengeren. Bizony, sok aranyat fizetnek Meseföld lakói a két világ révészének. De a méz is drága, és Kopór megemelte az árát.
– Kapitány, hol találkoztál Suhintóval?
– Még, hogy hol? Ez vicces, és ősrégi történet. – nevetett fel a medve.
– Van időnk, mondd el! – ült le mellé gyermeki izgalommal Pempő.
– Medvebocs koromban a szüleimet levadászták, máig sem derült ki, hogy kik. Egyedül maradtam a nagyvilágban, és árva bocsként sokat csavarogtam.
Valahogy a mesketék kikötőjébe tévedtem, melót kerestem. Abban az időben alkalmi munkákból éltem, sok mindent kipróbáltam. Egy rakodó munkástól megtudtam, hogy az előző révészt felfalták a cápák, és megüresedett a helye. Veszélyekkel, és kalandokkal teli utazás a légtengeren, és sok-sok arany fizetségnek. Kell nagyobb kaland egy ifjú, és kalandvágyó medvének, természetesen rögtön munkára jelentkeztem!

Egy éjszaka, a fabulák kikötőjében aludtam a hajómon, KISLÁNY-on. Hatalmas vihar tombolt a fejem felett, és egész éjjel virrasztottam, mert féltem, hogy elszakadnak a kötelek, és kisodródom a nyílt tengerre. Hajnalban óriási villanásra, és csattanásra figyeltem fel, kirohantam a hajókabinból, mert azt hittem egy villám kettétörte a hajómat. De mire kiértem fedélzetre a vihar eltűnt, és az ég alján a felkelő nap aranyosan ragyogott. Az elmúlt éjszaka tomboló égi háborúja, mintha meg sem történt volna. Körbejártam a fedélzeten, hogy felmérjem milyen károkat okozott a vihar. Akkor láttam meg őt. Hópelyhekből formázódott meg a teste, és apró, szikrányi méretű villámokat szórt a világba szanaszét, és be nem állt a szája, folyamatosan csacsogott. Vicces vihar gyerekkel ajándékoztak meg fellegek, életem legszebb ajándékát kaptam meg azon a hajnalon. Később a kikötői kocsmában tudtam meg, hogy két vihar király összecsapásának voltam kéretlenül a tanúja. Ezek a tengeri nagy szelek állandóan veszekednek, és verekednek, az égi háborúknak soha nincs vége. Az egyik szél óriás megsebesült, és a testéből szakadt ki Suhintó. Ha a tengerbe zuhan, elpusztul a felhőhullámok között, de szerencsére az én hajómra pottyant le. Azóta barátok vagyunk.
– Nem tudja, hogy fabula? – szólt közbe a herceg.
– Nem, nem mondtam meg neki. Mikor rájöttem, hogy az elfeledett népektől származik, még többet dolgoztam, hogy elég aranyam legyen a csillagvirágmézre. Életben kell tartanom, úgy érzem, felelősséggel tartozok érte.
– Nem titkolhatod el örökre, hogy ki ő valójában.
– Nincs szívem közölni vele, hogy a méz nélkül meghal. Még nincs itt az ideje, hiszen olyan kicsi még, ha megnő, akkor elmondom neki. Spórolok, ha elég aranyat sikerül összegyűjtenem, letelepedek vele egy csendes légtengeri parton. Ott majd nyugodt körülmények között mindent elmagyarázok neki.

Pempő herceg, akarom mondani Pempő! Áá, a csuda vigye el! Elég a nosztalgiázásból, látod ott azokat a szikla csúcsokat? Az a fabulák szigetországa. Állj a kormány mögé, én addig megmarkolom az evezőket, fél óra munka, és ott vagyunk! Ó, majdnem elfelejtettem, vedd fel ezt a köpenyt! – dobott oda egy koszos rongyot. Pempő fintorogva forgatta a kezében, de belebújt a mocskos lepelbe.
– Minek? – kérdezte.
– A sárga színek rajtad túl feltűnőek, ezzel a fekete ronggyal palástolhatod.
– Miért kellene eltakarnom?
– Pempő, mindjárt kikötünk! Ha te fabula lennél, és az elmúlás szélén állnál, örülnél egy élettől duzzadó mesketének? Nem hiszem.
– Te miért nem takarod el magad, hiszen te is meskete vagy? Ugye?
– Ha…ha…ha! A bundám fehér, ezért nekem mind a kettő országban helyem van, nincs mit takargatnom. Én beleolvadok a színekkel teli –és a fekete-fehér világba egyaránt. Dolgozzunk, minél előbb oda akarok érni, nem szeretném, ha a cápák meglepnének.

A légtengerész vakmerő, és merész.
A felhőtengeren a viharral szembenéz.
Ellensége a gyávaság, pajtása a bátorság.
A halál cimborája, a félelem csak vendég nála.
Brumm, Brumm, Brumm!

Dörmögte nótáját a légtengerész.
– Brumm, Brumm, Brumm! – kísérte Pempő herceg cérnavékony hangján. Magabiztosan kihúzta magát, és oda állt a kormányrúd mögé. Fázósan maga köré tekerte a köpenyét, és szuggerálta a tengerből kimagasló komor, szürke szirteket.