Bentlakás a pokolban

Lassan elkészülök az új könyvemmel. Persze a megjelenésig még várni kell. II. világháborús témájú könyvet írok, ami ben egy IGAZ történetet dolgozok fel. Egy magyar katonáról szól, aki a családja védelmében beállt a német hadseregbe kémnek. Annyiban más a történetem a megszokott háborús témájú könyvektől, hogy én a német katonák szemszögéből mutatom be a háború utolsó hat hónapját. Elolvashatjátok a művem bevezetését. Persze a megjelenésre még várni kell 🙂 Egyelőre a regény nyers szövege van meg, de talán már így is élvezhető 🙂

Körmöndy Tímea: Bentlakás a pokolban.

Bevezető

A történetem, ha nem is mondható hétköznapinak, de mindenesetre olyan eseményekből szövődött, amiket emberek sokasága ugyanígy átélhetett a második világháború alatt. Számomra azonban sokkal többet jelent ez a történet, mint egy kalandregény. A leírt sorokban én a magam emlékeire gondolok vissza, a velem megtörtént élményekre. Ezek az élmények képezték akkor számomra a reménykedésekkel, csüggedésekkel, az izgalmakkal, és a halálos rettegésekkel teli valóságot. Manapság, mikor felidézem őket, szinte borzongva veszem tudomásul, hogy mennyire belevésődtek a tudatomba, idegrendszerembe. Amint visszagondolok reájuk, a múlt azonnal jelenné válik, és az élő valóság érzetét, hallhatatlan feszültséget keltik fel bennem.
Lelki szemeim előtt, mint egy hatalmas vetítővászon megjelennek a háború utolsó hónapjainak eseményei. Látom magamat, amint a vihar sodrában hol szembefordulva, hol meghátrálva szánalmas igyekezettel viaskodom, és sodródom a pusztító áradattal. Egy belső kényszer kezembe adja a tollat, hogy papírra vessem a történteket. Kezem lassan megmozdul, és írni kezdek. Ahogy levésem ezeket a sorokat, a fekete betűk mellett égő pirosan kirajzolódik három szó: a pokol tornáca.
Hiába akarom elhessegetni, nem tudok szabadulni tőle. Minden gondolatom e három szó köré csoportosul, minden mondanivalóm e három szóban sűrűsödik össze. Mit is jelent számomra ez a hátborzongató kifejezés: a pokol tornáca?
A Biblia szavai szerint miután az ember meghal, lelke az Isten ítélőszéke elé kerül, és ott megítéltetik. Ott mindenki megkapja azt, amit földi életével kiérdemelt: a jók elnyerik a mennyország örök boldogságát, a gonoszok pedig a gyehenna tüzébe vettetnek. Azoknak a lelke, akik csak kevés rosszat követtek el életükben a tisztítótűzbe küldetik, amíg bűneiket ott le nem vezeklik. A Bibliából azt is tudhatjuk, hogy az igaz lelkek a Megváltó eljöveteléig a pokol szomszédságában várakoztak a megváltás napjára. Ezt a túlvilági gyülekezőhelyet nevezik a pokol tornácának.
Az ember, aki magát szívesen nevezi „Homo sapiensnek”-nek, és aki mindig okosabb akart lenni a teremtőjénél, nem tartotta tökéletesnek a túlvilági poklot. Megalkotott tehát magának a földön is egyet, amit közönségesen csak úgy neveznek: „Háború!”. Ez a földi pokol sokkal szörnyűbb, és kegyetlenebb, mint a túlvilági, és tegyük hozzá: sokkal praktikusabb is. Mert itt nincs holmi ítélőszék, nincsen mérlegelés, bíráskodás, itt nem töltik az időt bürokratikus igazságszolgáltatással. Ez a pokol, azaz a háború, válogatás nélkül elnyel, elpusztít öreget, fiatalt, bűnöst, és ártatlant egyaránt. Akiket pedig nem tud elemészteni, azoknak vagy elveszi a szeme világát, vagy megcsonkítja, szétroncsolja a tagjait, és az idegrendszerét. Aztán csúfságul visszadobja újra az életnek.
A háború, ez a földi pokol az emberi élet legnagyobb szenvedése, és a legnagyobb igaztalansága. Kínjai borzalmasabbak, mint amilyeneket a templomok falfestményei ábrázolnak. Ezeket ma már csak legfeljebb megmosolyogjuk. De ki nem rázkódott meg az iszonyattól, amikor a moziban ülve a film kockáin lángszórók tüzében égő, fájdalomtól félőrülten rohangáló katonák elevenedtek meg a szemei előtt? Kinek a szíve nem szorult össze a hullámsírjába süllyedő hadihajó megdöbbentő látványától? Kinek a keze nem szorult össze a haragtól, és a szánalomtól, a koncentrációs táborok csonttá aszott embermúmiái láttán?
Ilyen hát a földi pokol, a háború. Az a háború, amelyben én is részt vettem, és amelynek én is szenvedő alakja voltam, minden eddiginél a legnagyobb pusztulást okozta az emberiségnek. A második világháború pokla a harctéren elesettekben, a járványokban, és a haláltáborokban meghaltakban ötvenmillió áldozatot követelt.
A földi pokolnak is van tornáca. Ennek a lakói is a megváltás reményében élnek. Lelküket mégis örökös félelem, aggodalom tölti el. Rettegnek attól a naptól, attól a pillanattól, amikor majd a pokolba, a háború tüzébe vetik őket, vagy ahonnan ott mondják: amikor „bevetésre” kerülnek. Jól ismerem ezt a helyet, magam is átéltem ennek minden hangulatát a belső szorongástól kezdve a halálfélelem dermesztő rémületéig. Mert én is lakója voltam a pokol tornácának.
Mai társadalmi életünk zsargóján szólva: joggal tehetném fel magamnak a kérdést, vajon mi késztetett arra, hogy a háború után olyan dolgokat vessek a papírra, amikről eddig soha senkinek, még a családom tagjainak sem beszéltem? Valószínűnek tartom, hogy egy régi gátlás szabadult fel bennem, amelyet a háború utáni években mesterségesen – önvédelem céljából – alakítottam ki magamban. Most fellépet a gátlás reakciója, egy ellenállhatatlan közlési vágy. Ismert jelenség ez a pszichológiában, azoknál az embereknél lép fel, akik hosszú időre némaságra voltak kényszerülve. A lélektan szerint ugyanis az emberben az alapvető idegfolyamatok: a serkentés (akarat, tettvágy, emlékezés), és a gátlás (passzivitás, feledés) ereje, egyensúlya és mozgékonysága nem maradnak változatlanok az élet folyamán, hanem egymással kölcsönhatásban alakíthatók, megváltoztathatóak, illetve önkéntelenül, automatikusan is átalakulnak, megváltoznak. Ez a jelenség, amit az idő törvényének nevezünk, és ami alól nem vonhatjuk ki magunkat. Amit a latin közmondás így fejez ki: „Tempora mutantur et nos mutamur in illis”, vagyis: „Az idők változnak, és velük együtt mi is változunk”.
Kétségtelen, hogy az évek alatt fordult egyet-kettőt a világ kereke. Mintha most egy kicsit jobban, szabadabban élnének az emberek ebben az országban. Mintha a szemükből eltűnt volna az a riadt a félelem, amelyet az úgynevezett „Rákosi-éra” idején magukon hordoztak az utcán, munkahelyükön, sőt még az otthon négy fala között is. Most már nem kell a becsületes állampolgárnak attól tartania, hogy éjszaka idején kiráncigálják az ágyából, és a sötétség leple alatt ismeretlen helyre hurcolják, ahonnan talán soha nem térhet vissza. Az emberek most mindenfelé barátságosan mosolyognak egymásra, még a farkasok is báránybőrt húztak magukra.
Ezek után lássuk hát miként sodródtam bele a második világháború vérzivatarába, és mi is történt velem a harcok utolsó hat hónapjában?

Körmöndy Tímea

Ha a bejegyzés elnyerte a tetszésedet, csatlakozz az írói közösségemhez 🙂