Az első igazi kultúrélmények a metróban értek bennünket, ahol találkoztunk az „igazi”, hétköznapi japán emberekkel és a tokióiak eszement öltözködési stílusával, amire tényleg nincs jobb szó, mint hogy ízléstelen. Direkt írtam Tokióit és nem Japánt, mert Kyotóba érve, a vonatról leszállva az első dolog, amit észrevettem, hogy ott mennyivel jobban és stílusosabban öltözködnek, ami még mindig nem jelentett semmi extrát, de legalább nem néztek ki idiótán.
De ugorjunk csak vissza Tokióba! Az öltözködési kép úgy nézett ki, hogy voltak az „egyenruhások”, akiknek vagy hivatali, vagy iskolai kötelességből elő volt írva, hogy mit hordhatnak. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek is tetszene az előírt kötelező viselet, de azt mondom, hogy ezzel ők csak jól jártak, mert így legalább nem valami eszement ruhakombinációt öltöttek magukra.
Az ilyen irodai dolgozóknál a trend a következő volt: férfiaknál ing, nyakkendő és hozzá olcsónak kinéző, rosszul szabott, sötét öltöny. A nőknél a férfiakhoz hasonló, sötét színű, szintén rosszul szabott, ránézésre rossz anyagú, bóvli kosztüm. Ehhez pedig – ha még nem lett volna elég – fantasztikus érzékkel képesek voltak a legrondább és legócskább kínai, rojtos bőrcipőket felvenni.
Az iskolások egyenruhája az irodai dolgozókhoz képest nagyságrendekkel jobban nézett ki. Fehér ing, fiúknál sötét nadrág, lányoknak kockás szoknya, amihez pedig a szüleiktől örökölt kitűnő ízléssel sikerült a hozzá legrondább cipőket kiválasztaniuk.
Ezzel fel is vázoltam egy átlagos munkanapon, a tokiói metrón látható emberek 70-80%-át. A maradék 10-20% megoszlása pedig a kicsit igénytelentől, a ’tökmindegy-hogy-hogy-néz-ki-a-lényeg-hogy-drága-volt-és-márkás’ kategórián át egészen a ’hogy-nézel-ki-te-hülyegyerek’ kategóriáig tartott.
Olyat, hogy valakire azt mondtuk volna, hogy igényesen, stílusosan, jól van felöltözve az kb. napi 1-2 ember lehetett, ami figyelembe véve azt a hatalmas embertömeget egyenesen szégyen a japán öltözködési kultúrára nézve. Illetve, nem lett volna szégyen, ha Kínában lettünk volna, mert mit is várna az ember a kínaiaktól és az ottani divattól. De mi Tokióban voltunk! A világ egyik divat fővárosában, ahol úgy érték egymást a Chanel, Dior és Gucci divatmárkák boltjai, mint itthon a körúton a török kebabosok. És ahol a kereszteződésekben és forgalmas metrómegállókban semmi mást nem lehetett látni az óriásplakátokon, mint a világhírű divatmárkáknak az igényes és tényleg stílusos trendjeit és divatfotóit. De látszólag ez mit sem segít az öltözködésükben.
Bár be kell vallanom, ezek a nagy világmárkák mégis ösztönözték a helyieket, mert, hogy annyi, ugyan olyan Louis Vuitton válltáskát, az itthoni FILA táska őrület óta egy helyen nem láttam, az is teljesen biztos. Az élő példa pedig ott volt arra, hogy jól kinézni az ember nem a márkás és drága holmiktól fog.
Külön kiemelendő még a csajok cipői. Talán emlékeztek még azokra a teletalpas holdjárókra valahonnan a 90-es évek végéről. Na, Tokióban most az volt a divat. De maga a cipő még nem is minden, mert az igazi az, amikor feldobják még egy hozzá – nem – illő zoknival is, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint a szocializmusból visszamaradt, kötött és horgolt, fehér hegesztő zoknik, amit a csajok akár nyári szandálhoz is képesek felvenni. A divathullám annyira megy, hogy láttunk olyan boltot, ahol a szandálokat egyenesen a hozzá „nem” illő stoplis zoknikkal árulták már
A „hogy-nézel-ki-te-hülyegyerek” kategória győztese nálam egyébként egy nullára borotvált szemöldökű, formátlan kutyafrizurájú, kiszőkített hajú, kövekkel kivert és láncokkal teleaggatott nyakörvet hordó csávó volt, akit nem egy alternatív rock-koncerten, hanem egy elegáns és stílusos étteremben, tőlünk pár asztalra ülve láttuk.
Ha ez nem lett volna elég és még több képet szeretnél látni, itt egy blog a „divatosan” öltözködő tokiói emberekről. Érdemes belenézni, mert tényleg talál az ember egy-két gyöngyszemet: www.tokyofaces.com
A furi japánok
De nem csak az öltözködésük teszi a japánokat kirívóvá. Bárki, bármit is mond a japánok igenis furcsák. És még akkor finom voltam, mert nem ritkán az „ezek betegek” jelzőkkel szokták őket illetni. Az internetes portálok pedig előszeretettel adnak hírt azokról a meghökkentő, furcsa és sokszor perverz és beteges japán játékokról és szokásokról, amin mi nyugati emberek igen jókat nevetünk, vagy épp megbotránkozunk.
Ilyenek például az idegenekkel való csókolózás üveglapon keresztül őrület, vagy a fiatalok körében terjedt szemgolyónyalás fétis.
Számomra viszont az abszolút csúcs a japán tévés vetélkedők, amire tényleg nincs más szó, mint hogy elmebeteg. Annyira betegek, hogy a Morning Showban Balázs még csak körülírni sem tudta őket.
De hogy is lehetne elmesélni egy olyan műsort, ami arról szól, hogy bekötött szemmel, csak kézzel és szájjal érintve találd meg az egy sorban levetkőztetett nők között anyádat.
A japánok távolságtartóak
A külsőségeken és a látszólagos furcsa viselkedésükön kívül sajnos közelebbi tapasztalatunk nem lett a helyiekkel, a japán emberek ugyanis rendkívül zárkózottak. Eddig bármerre jártam a világban, azért mindenhol sikerült megismerkedni így vagy úgy egy-két helyivel, akár az utcán, akár egy bárban. De nem Japánban.
És nem gondolok itt nagy barátkozásra, hosszabb beszélgetésre, de legalább egy pár mondatos kommunikációra, ami túlmutat az adott szituációban megkövetelttől, hogy a pincér felveszi a rendelést, az eladó megmondja, hogy mi mennyibe kerül, vagy, hogy a járókelő megmutatja, hogy melyik irányba kell menni. A beszélgetés ilyen esetekben pontosan addig tartott, amíg az szükséges volt. Ezt nagyon jól mutatja az is, hogy ott tartózkodásunk ideje alatt egyszer nem kérdezték meg tőlünk, hogy melyik országból jöttük, pedig ez az a kérdés, amit egy utazó utazásai során már annyiszor hall, hogy egy idő után már majdnem úgy válaszol rá, hogy Magyarországról, b…meg!
És nem tudom, hogy ez azért van, mert nem is érdekelte őket vagy, hogy annyira tapintatosak és annyira tiszteletben tartották a magán szféránkat, hogy semmivel nem akartak minket megzavarni. De hiszem azt, hogy ez utóbbi.
A zárkózottságuknak persze lehet nyelvi akadálya is. Az átlagember elég alap szintű angolt beszél, és ahogy elhagytuk a turisták által látogatott helyeket, onnantól megszűntek az angol nyelvi kiírások és egyből nehezebben ment a kommunikáció is.
Emlékszem voltak gondok, amikor egy olyan gyorsétteremben próbáltunk rendelni, ahol a legjobban angolul beszélő ember szókincse is kb. 5 angol szó volt. De nem adtuk fel és vad activity-zésbe kezdtük, ami közben arra is rájöttünk, hogy egy általunk biztosan használt – és nemzetközinek hitt – kézjel mennyire nem jelent semmit Japánban.
De még így is, szerintem a nyelvnek se kell akadálynak lennie, mert rengetegszer találkoztam már más országokban olyan emberekkel, akik angolul nagyon keveset vagy inkább egy mukkot sem beszéltek, mégis odajöttek, vigyorogtak, mutogattak vagy éppen csak annyit mondtak, hogy „foto plííííz”.
Azt is észrevettük, hogy míg Tokióban kb. senki ránk se nézett – egy-egy szempárt láttam, aki a szeme sarkából figyelt minket – addig Kyotóban már sokkal több helyivel néztünk össze, mosolygott ránk vagy billentette meg a fejét. Szóval lehet ezt az érdektelenséget a főváros számlájára is írni, ahol sokkal nagyobb a rohanás és az emberek kevésbé figyelnek egymásra.
Ezt viszont nem úgy értem, hogy a japánok figyelmetlenek, mert náluk figyelmesebb emberekkel a világon még sehol nem találkoztam. Mindenki rendkívül udvarias, senki nem tolakszik, nem lökdösődik, stb… Valahogy érezni rajtuk a figyelmességet, az udvariasságot, hogy mennyire tisztelet tudóak és hogy mennyire fontos számukra a tradíció.
Hogy mennyire figyelmesek arra a legjobb példa az, amikor egy sima utcán házakat fényképezve, nem csak hogy a járókelők, de még az elhaladó autók (!) is megálltak és megvárták, míg a fényképet elkészítve a kamerát lefelé nem fordítom.
A tisztelet és udvariasságot pedig abban láttam, hogy a japánok folyamatosan, mindenhol és mindenkinek hajlonganak. Bárhol ha elengednek, átengednek, kiengednek, beengednek, vagy ha valamit átadnak, elvesznek, megkapnak, visszaadnak és hasonlók, megy a hajlongás. Ennél már csak egy üzleti ebéd rosszabb. Egyik helyen láttunk egy csapat üzletembert egy étteremből kijönni és búcsúzkodni. Na, azok, mint a Lada kalaptartón a bólogató kutyák.
Meseföld Magazin|Körmöndy Tímea
forrás: Írta András , az utazás időpontja: 2015. április
az eredeti cikk olvasásához kattints ide!