Már az ókori görögök is azt vallották, hogy egyszerűen születni kell arra, hogy valaki kivételes zenei tehetséggé, tudóssá vagy költővé váljon. Zseniket nem lehet egyszerűen „kinevelni”, kell egy plusz összetevő, amitől valaki például korszakalkotó festővé válik. Miből lesz tehát a művész? Cikkünkben olyan festő zseniket és életüket próbáljuk megvizsgálni, akik világhírnévre tettek szert művészetük által. A legtöbben nem voltak a legjobb tanulók vagy a legtehetősebb családok gyermekei, sőt kortársaik gyakran különcnek, „őrültnek” titulálták őket. Monumentális alkotásaik, korszakalkotó festményeik nagy valószínűséggel azonban pont ebből a különcségből és szokatlan világlátásukból táplálkoztak. De vajon bolondnak titulálhatjuk-e a festő-géniuszokat különc viselkedésük és gondolkodásmódjuk miatt?
Van Gogh Ciprusok az éjszakai ég alatt
A művészet és a kreativitás témaköre mindig is érdekelte a pszichológusokat, hiszen már maga Freud is foglalkozott az alkotás lelki folyamatával. Pszichoanalitikus szempontból a művészet nem más, mint egy (legtöbbször igen termékeny) megküzdési mód, mellyel az ego megteremti az egyensúlyt a tudattalan vágyaink és konfliktusaink, valamint szuperegónk és a társadalom elvárásai között. Ezt nevezik a szublimációnak: ekkor belső késztetéseinket a külvilág által elfogadott formában vezetjük le, például főzés, festés vagy sportolás során. Freud szerint a művészek képesek arra, hogy tudattalan világukat, belső fantáziájukat az alkotás eszközei által közvetítsék. Ha ebből indulunk ki, akkor a századforduló művészetét és alkotóit érdemes megvizsgálni. A modern művész fontos jellemvonása ugyanis, hogy a vásznon olyan élményeket is megjelenít, melyek korábban nem kerültek ábrázolásra: ilyen például az álom, indulat vagy az érzelmek. Az alkotó tehát fantáziálásait, lelkének mélyebb élményvilágát vetíti a festményre – a pszichikai folyamat így talál kifejezési formát. Az egyes lelki jelenségek az egyén (esetünkben a festő) élményvilágában olyan tárgyakhoz, képekhez kapcsolódhatnak, melyek szimbolikus jelentőséggel bírnak. Ez jelzi, hogy a képen nem maga a tárgya a fontos, hanem a mögöttes, szimbolikusan megjelenített tartalom, élmény, amely az alkotáson keresztül kap racionálisan megjelenített formát. Többek között éppen ebből fakad a modern művek nehezen értelmezhető volta: a képzőművészek alkotásaikon keresztül inkább személyes élményt ébreszthetnek fel a szemlélőben.
Csontváry Kosztka Tivadart érdemes kiemelnünk a magyar alkotók sorából, nem csak azért, mert életművével nemzetközileg elismert festővé vált, hanem azért is, mert jól megtestesítette a különc festő prototípusát. Csontváryt kortársai csak a „bolond patikus”-ként emlegették, eredeti szakmája szerint ugyanis gyógyszerész volt és egy látomás hatására tért át a festői hivatásra 27 éves korában. Erről a hallucinációról maga Csontváry számol be életrajzában: az iglói patika előtt a pillanat hevében papírra vetett egy vázlatot az előtte álló ökrösszekérről, amikor megszólalt mögötte egy hang: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. A hallucináció téveszmévé nőtte ki magát, s ezt követően 20 évet (!) áldozott arra, hogy festő tehetségét olyan tökéletesre fejlessze, hogy képes legyen megfesteni belső képeit. Ha csak a hatalmas méretű cédrus-képekre gondolunk (Magányos cédrus, Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban), ezek a belső képek igen monumentálisak és színesek lehettek, telis-tele az emberiség egyetemes szimbólumaival és a festő lelki vívódásaival. Csontváryt tehát éppen szkizoid személyisége és a mellé társuló páratlan tehetség tette egyedülálló művésszé.
Szokatlan képi világát, festményei eredetiségét szkizoid személyiségének tudattalan rétegeiből merítette, téveszméje pedig páratlan elhivatottságot kölcsönzött neki a festői pálya iránt. Időt és pénzt nem sajnálva tanulta meg a festészet mesterségét, valamint veszélyes és fárasztó utazásokra is vállalkozott, csak hogy képeinek megfelelő témákat találjon. Ebből is látszik, hogy nem volt teljesen őrült, hiszen élete végégig képes volt az önálló életvezetésre, képeinek megtervezésére Nagyzási hóbortjai és különc viselkedése miatt azonban az emberek bolondnak titulálták, s művészetének valós értékét – a legtöbb zsenihez hasonlóan – csak jóval halála után ismerték el.
Szintén a meg nem értett zseni mítoszát erősíti a holland festőgéniusz, Vincent van Gogh élettörténete is. Esetében a tudósok vitatják, hogy milyen betegségben szenvedett a művész. Egyesek szerint – Csontváryhoz hasonlóan – a szkizofrénia jeleit mutatta, hiszen élete nem volt mentes a különc, meghökkentő megmozdulásokról: jól példázza ezt az az elhíresült esemény, amikor 1888-ban állítólagos idegrohamában levágta a saját fülcimpáját. Szélsőséges hangulatingadozásai, epilepsziás rohamai megkeserítették az életét és végül az öngyilkosságba kergették. Bár a festőről egyik diagnózis sem egyértelműen alátámasztott, sokan a bipoláris depressziót (szélsőséges kedélybetegség) feltételezik alkotásainak hátterében. Ennek a lelki betegségnek a jellegzetessége, hogy az egyén kedélyállapota két szélsőség között mozog: míg az egyik periódusban mély depresszióban szenved és minden sötéten lát, a következő, mániás szakaszban tele van energiával, tobzódnak gondolatai, úgy érzi, hogy mindenre képes. A bipoláris depressziósok körében gyakori az öngyilkosság is, hiszen nagyon megterhelő számukra megélni ezeket a szélsőségeket.
A híres művészek közül nem csak Van Gogh szenvedett mániás depresszióban: sokak szerint József Attila, Juhász Gyula, Liszt Ferenc vagy a híres norvég festő, Edvard Munch is kedélybeteg volt. Munch, az expresszionizmus úttörőjeként festői stílusára A sikoly című képpel talált rá. A nagyközönség által is jól ismert alkotás igen erőteljesen fejezi ki az emberben rejlő szorongásokat és lelki gyötrelmeket. Ilyen kifejezésmódra csak egy olyan személyiség lehet képes, aki megjárta a lelki szenvedés legmélyebb bugyrait. Depresszív fázisaiban Munch nagy kínokat élt át, képtelenné vált az alkotásra, sőt még az öngyilkosságot is megkísérelte. Mániás, alkotó periódusaiban viszont nagyon termékeny festő volt, aki lázasan vetette bele magát az alkotás folyamatába: „A festés számomta betegség, mámor. Betegség, amitől nem akarok megszabadulni, mámor, amire szükségem van” – idézi Czeizel Endre a festő szavait. Az idézet nagyon jól illusztrálja, hogy mit élhettek át az őrültnek titulált költők, festők, zeneszerzők az alkotás folyamán. Hatalmas belső képeik, tobzódó gondolataik ily módon nyertek kifejezési formát és adták örök érvényű alkotásaikat az utókornak.
MESEFÖLD Magazin|Körmöndy Tímea
forrás: Számel Szilvia
http://www.onlinepszichologia.hu
Ha a bejegyzés elnyerte a tetszésedet, csatlakozz az írói közösségemhez 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: