A mesében Fabatkó kedvese Maja, a hibiszke manólány. Aki szerelménél egy fejjel magasabb volt. Fűzöld arcát tűzvörös, apró csigákba göndörödő, derékig érő hosszú haja keretezte. Nagy, világoszöld szemei, és szív alakú arca volt. Sovány testén mindig piros, rövid ujjú blúzt, és ugyanolyan színű fodros szoknyát viselt. Külseje nagyon elütött a többi manóasszonyétól. A hibiszke asszonyok alacsonyak, testalkatuk gömbölyded, és kissé túlsúlyos. Maját a testi adottságai miatt a háta mögött sokszor érte rosszmájú megjegyzés. De ami igazán rosszul esett neki, hogy a falubeliek lekicsinylően beszéltek szeretett anyjáról is. Azért gúnyolódtak rajtuk annyit a hibiszkék, mert az övék volt a legkisebb, és a legdísztelenebb tökházikó a faluban. Csak ketten laktak benne az anyjával, az apja már rég nem élt. Csigáját meglovagolva, egy viharos hajnalon munkába sietett, amikor egy villámcsapás agyonütötte a nyílt mezőn.
A hibiszke lány szerencsétlen manósorsában vigaszt Fabatkó szerelme nyújtott, megígérte neki, hogy feleségül veszi. Ám a szerelmeseket a végzetük elszakította egymástól. Maja nem értette, hogy miért hagyta el Fabatkó. Lassan elemésztette a sóvárgás az életéből váratlanul eltűnt kedveséért. Amikor a kétségbeesés már teljesen eluralkodott felette, felcsillant a remény. A kedvese végre visszatért hozzá, de újból csalódott. Az esetlenül udvarló Fabatkó helyett, egy szörnnyel találta magát szembe.
Ti mire lennétek képesek, hogy megmentsétek a szerelmet?
“…Mikor odaért a zörej forrásához, a kis lámpások fényében meglátott egy torzonborz alakot. A lény magányosan ült két kosár szeder között, és két marokkal ette a gyümölcsöt. Habzsolás közben szájáról a meztelen felsőtestére, és piszkos narancssárga nadrágjára csurgott a lédús gyümölcs. Maja remegett, nyelt egyet, szája kiszáradt. Még erősebben szorította kezével a botját. – Mit csinálsz? – kiáltott rá idegesen. A lény teljes nyugalommal tovább csámcsogott, majd egy hosszú, mély böfögést hallatott. – Éhes vagyok. Egész nap alig ettem valamit – közölte az idegen ingerülten. – Ez a hibiszkék ennivalója. Ha nem mész el innen, felébresztem a falut! Nem eheted meg büntetlenül más nehezen összegyűjtött téli élelemét. Takarodj innen! – Figyelj, világ! Nagyon megijedtem ám tőled, kis hibiszke lány! – nevetett fel gúnyosan a lény. Aztán felállt, és fenyegetően elindult a hibiszke felé. Az ismerős mondat hallatán Maja megdermedt, nem mert hinni a fülének. Két óvatos lépést tett felé. Felemelte a lámpáját, hogy jobban lássa a lény arcát. A látványtól felsikoltott. – Fabatkó! Fabatkó! – ismételgette elvesztett szerelme nevét. Aztán arca az iszonyattól eltorzult, és az eléje táruló látványtól sírva fakadt. Kedvesét ismerte fel a szörnyben, aki barna manóvá változott, és akire alig ismert rá. Teste szép zöld színét már teljesen elvesztette, helyette barnás zöld árnyalatot kapott a bőre. Sűrű, csúnya fekete szőrcsomók nőttek a fülére. Lágy, kissé bamba arcvonásai megkeményedtek, állativá váltak. Szájából a romlásnak indult fogak bűze áradt. Az általa ismert kissé suta, de végtelenül szeretni tudó Fabatkóból csak annak kedves szeme maradt meg. A szemei, amelyekbe annyiszor merült már el boldogan Maja. Meg az idétlen mondása. – Figyelj, világ! Mikor közelebb hajolt a kedveséhez, megcsapta a kellemetlen szag, ami áradt belőle. Mezítelen felsőtestén, koszos nadrágján még mindig rajta volt Szurka rászáradt vére. A törékeny hibiszke lány sírva, undorodva egyenesedett fel. Majd dacosan penge vékonyra szorította össze a száját, két kézzel megfogta a botját, magasba emelte, és lecsapott a szörnyetegre. Aztán térdre rogyott, és keservesen zokogni kezdett szerelmének alélt teste mellett. – Erősnek kell lennem! Erősnek kell lennem! – motyogta magában. Addig-addig hajtogatta, amíg tényleg sikerült összeszednie magát. Éppen idejében, mert Fabatkó kezdett magához térni. Mikor Maja ezt, észrevette, halkan felsikoltott, majd elszántan felpattant ültéből. A sarokba precízen feltekert liánkötelek közül párat felmarkolt. Gyorsan gúzsba kötötte Fabatkót, majd nyögve odavonszolta a raktár egyik tartóoszlopához, és hozzákötözte. Mire kész lett, a fiú magához tért. – Fáj a fejem! Mit csináltál velem? Megállj, ha kiszabadulok, széttéplek, átkozott! Megmérgezlek titeket, hibiszke korcsok! Átváltoztok mind, és nekem, nekem kell majd engedelmeskednetek! Kadak nekem adott titeket! – fröcsögött a nyál a szájából, miközben Maja felé köpködte szavait. Teljes erőből elkezdett vergődni, próbálta széttépni a köteleit. Maja megijedt, hogy esetleg sikerül is neki. Odament Fabatkóhoz, a botjával megint lesújtott, és a szájába egy rongydarabot tömött. Fabatkó újra elájult, ernyedt testét csak a kötelek tartották meg. Maja odahajolt az eszméletlen fiú arcához, és megcsókolta a száját. – Szeretlek, édes! Ne félj, hozom már a segítséget, és visszaváltozol hibiszke manóvá! Újra együtt leszünk, megmentelek! Feleségül veszel, és családot alapítunk, ahogy azt régóta tervezzük. Sietek! – Azzal hátra sem nézve kirohant a raktárból. Bereteszelte az ajtót, és futni kezdett…”
Ha a bejegyzés elnyerte a tetszésedet, csatlakozz az írói közösségemhez 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: