Kedvenc részem a Fabatkó meséből

Ezt a részt nagyon szeretem 🙂 A dzsinn, és a kőszikla óriás a két kedvenc szereplőm a könyvből.

Akkor nem segítesz megmenteni őket? – kérdezte a dzsinn.
– Nem tudok segíteni, csak egy apró manó vagyok – felelte a hibiszke.
A dzsinn nem tudta tovább palástolni az érzelmeit. Nagy műgonddal letette maga mellé a lámpását, majd kiegyenesedett, és élesen felkiáltott. Magas hangja soha nem érzett fájdalmat okozott a hibiszke érzékeny hallójárataiban. A manó a két kezét hegyes füleire tapasztotta, és a fájdalomtól összegörnyedt. A szellem pillanatok alatt visszanyerte az eredeti méretét. Kék színű bőre égővörössé változott, mindkét füléből, és a szájából fekete füst csapott ki. Sárga körmei karmokká változtak át. Hangos ordítása következtében az erdő megelevenedett körülöttük. A madarak eszeveszett csipogással repültek fel a levegőbe. A fűben eddig békésen legelésző állatok fejvesztve menekültek. Fabatkót majdnem elsodorta egy bömbölve menekülő barnamedve.
A dzsinn már felemelte a jobb karját, hogy dühében villámokkal csapja agyon az akadékoskodó kis manót. A markában cikázó kék, és fehér villámokat látván Fabatkó is ordítani kezdett. Mikor már teljes volt a zűrzavar, egy kemény szorítású kéz elkapta a dzsinn csuklóját. Zuzi akadályozta meg a halálos csapást. Közben ő is visszaváltozott eredeti méretére, így könnyen meg tudta fékezni a dzsinn gyilkos tombolását. Egyik kezével fogta Markost, a másikkal pedig benyúlt a mellettük álldogáló fa odvába. Mikor kihúzta a kezét az odúból, az tele volt ragacsos mézzel. A tolvaj kezet dühösen zümmögő méhraj követte, nagy harci lázzal rontottak neki. A kis munkások azonban hamar rájöttek, hogy a sziklakezű mézrablóban apró fullánkjukkal kárt nem tudnak tenni. Pici öklüket Zuzi hatalmas kőmancsa felé rázták, de tehetetlenül visszatértek otthonukba. A sziklaóriás a méztől ragacsos öklét belenyomta a dzsinn ordító szájába. Ahogy Markos megérezte szájában a mézédes ízt, rögtön lecsillapodott. Visszanyerte régi kék színét, nem okádta többé a füstöt a szájából, és a füleiből, rémisztő karmai is visszahúzódtak. Kéjes örömmel nyalogatta Zuzi édes öklét, Fabatkó azonban még mindig teli tüdőből ordított.
– Gyerekek, nyugalom! Nem szabad ilyen csúnyán összeveszni! – szólalt meg Zuzi. Aztán lenyúlt a bal sarkánál fekvő őrház melletti kúthoz. A kút mellé helyezett vízzel teli vödörrel nyakon öntötte a még mindig hisztérikusan sikoltozó manót. Fabatkó a hirtelen ráömlő jeges víz hatására elhallgatott. Megszeppenve kucorodott le a fűbe, és Zuzi a szabadon lévő fél kezével rádobott egy piros bolyhos takarót. Markos az összes mézet lenyalogatta sziklatársa ökléről, majd pislantott egyet, és mindketten újra apróra zsugorodtak össze. Mintha mi sem történt volna az elmúlt pillanatokban, szépen helyett foglaltak a vacogó Fabatkó mellett. Markos kis ideig meredten nézte Fabatkót, majd ültéből felpattant, és Fabatkó felé indult. A manó is felugrott, és Zuzi háta mögé menekült Markos elől. A dzsinn vidáman felnevetett.
– Nem bántalak, hibiszke! Gyere elő, csak meg akarlak szárítani, mielőtt tüdőgyulladást kapsz! – biztatta barátságosan a dzsinn.