Írom az új könyvemet. “Színtelen színek” a címe. Még másfél fejezet hiányzik, és befejezem a történetet. Idáig csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, folyamatosan írtam. Filmként pergett előttem az új történetem, de úgy egy hónapja elakadtam. Pont a vége előtt… Ma fél nap csak bámultam kifelé az ablakon. Az íróasztalom az ablak előtt van elhelyezve a kertre néz. Ennek az a hátránya, hogy így könnyen elterelődik a figyelmem a munkáról, ha meglátok egy-két vidám madárkát hancúrozni a kertben. Persze az ihlet ma is a madárkákkal együtt szállt el. De nem adhatom fel a cél előtt, soha nem adom fel.
Inkább elkezdtem nektek írni . Azon gondolkodtam el, hogy miért mesélünk mi emberek?
Ha komoly felnőtt ember, esetleg huncut kisgyerek vagy, a mesék a varázserejükkel akkor is a hatalmukba kerítenek. Ha belegondolunk még most is rengeteg húsz-harminc éves mesékről hallunk, vagy láthatjuk őket. Emlékeztek a ho-ho-ho horgászra, vagy Mekk Elekre, az ezermesterre? Én néha még mindig dúdolgatom a Süsü sárkány kedves nótáit. Szerintem mindannyian szeretjük a meséket.
Néha a odatévedek a tévé mostani mesecsatornáira. Hát, nekem a nagy mese rajongónak, nem okoznak maradandó élményt. Ezekben a mesékben, számomra a legfontosabb dolog hiányzik: egy kapocs, ami a mesemondó és a hallgatója között jön létre. A mai rajzfilmek tálcán rakják elénk az élményeket, a képzelőerőnkre semmi szükség. Biztos vagyok benne, hogy nem mozgatják meg a gyerekek fantáziáját. Nem válnak a történet szereplőjévé. Szerintem egy igazi mese, valódi kaland, elénk állított próbákkal, amelynek a végén akár egy hatalmas varázslóval, vagy óriással küzdünk meg.
Fontos, hogy a szülök, időt szánjanak a gyerekre, és meséljenek! A gyerekeknek, mint minden mesehősnek szükségük van minden érzékszervükre. Éles szemükkel meglássák a bokrok alatt lapuló tündéreket, fülüket hegyezve meghallják a lopkodó manócskák lépéseinek neszezését, és a két kezükkel kitapogassák a sötétben a helyes utat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: